Pénteken síelni indultam, de sehol se találtam a síkesztyűmet. Voltak homályos emlékeim, hogy a lányaim egymást ijesztgették velük a decemberi havazáskor, meg hogy a kocsiról a havat söpröm bennük, de szőrén-szálán eltűntek. Megnéztem minden lehetséges helyen, de rohannom kellett, és végül feladtam azzal, hogy kénytelen leszek majd a sípálya melletti első sportboltban venni egyet.
Bosszankodtam kifelé a kocsiban, aztán a helyszínen is magyarázkodtam, hogy tennünk kell egy kanyart, mert be kell ugranom a boltba. Így is lett.
Este, amikor megint kézbe vettem a telefont, a Facebook-falamon több sí- meg bőrkesztyű hirdetés is felbukkant. Sílécet, síbakancsot, síruhát, síszállást nem akartak rám sózni, síkesztyűt viszont annál többet. Ahogy lefelé görgettem, három ilyen hirdetést találtam.
Nem emlékszem, hogy valaha is szembe jött volna a neten síkesztyű-reklám. És egész biztos, hogy most sem kerestem rá, de értelme se lett volna, mert nem voltam abban a helyzetben, hogy termékek és konkrét ajánlatok között válogassak. Nem írtam róla emailt, nem cseteltem róla, nem posztoltam semmit, és még telefonon se beszéltem róla senkivel. Csak élő szóban, pár emberrel.
Oké, kártyával fizettem a kesztyűért, és bár ehhez sincs köze a Facebook-nak, de még a visszaigazoló sms-ből is csak az derül ki, hogy egy hegyi sportboltban vettem valamit.
Akkor mégis honnan az úristenből tudta a Facebook, hogy érdekelhetnek a síkesztyűk? Mi a franc ez az egész?
