Nem én minősítettem így, a szerzők célozták meg a két kategória csúcsát – vagy mélypontját, attól függ. Az elemzést és a két dal történetét itt olvashatja, legyen elég annyi, hogy a szerzők egy kérdőíves felmérés alapján összerakták a legutáltabb elemekből az egyik dalt, meg a legutáltabbakból a másikat.
Így született meg a gyerekkórussal, tangóharmonikával dübörgő, szopránban cowboyokról rappelő operaénekessel súlyosbított Most Unwanted és a legbanálisabb szerelmesdalt brutális közhelysziruppal leöntő karácsonyfeelinggel dúsított Most Wanted Song. Engem a 22 perces előbbi érdekelt, az utóbbiban nincs különösebb kihívás, unalmas és kész.
Na, de mi van, ha a másikat végig is hallgatja az ember? Megtettem, hogy önnek már ne kelljen!
Mivel tudtam a dal előtörténetét, kellő nyitottsággal és türelemmel viseltettem a tangóharmonikás intróval és a cowboy komótos bandukolását idéző taktusokkal szemben. Ezután jött a szopránrap, amin átverekedtem magam, de az áriával kísért bandukolós rész visszatérte után felcsendülő skótdudatámadás, ötvözve a szaúdi királyi zenekar rosszabbul sikerült próbanapjával 3:15-nél annak a gondolatnak a megfogalmazására késztetett, miszerint úristen, mikor lesz ennek vége?!
De erőt vettem magamon, nem adhattam fel ilyen könnyen, próbáltam alfába menni, valahogy úgy, mint amikor arról kell meggyőznöm magam egy kilométer futás után, hogy sikerülni fog a félmaraton, utána milyen jó lesz.
Ebből adódóan dugába dőlt eredeti tervem, hogy a zene alatt a készülő cikkemhez nézem át a jegyzeteimet – fontos téma egyébként, egy 200 lakásos lakóparkról, amely körül gyűlnek a viharfelhők –, helyette inkább mások cikkeit olvastam.
Így jutottam el 6:30-ig. Ekkor a bátor zenei útkeresés iránt kevésbé fogékony kollégám kért arra, hogy halkítsam le a fejhallgatón át is borzalmas zenét.
Gyenge ember, gondoltam magamban és tovább futottam a zenei maratont. 14:50-ig jutottam el, nem hagytam a gyerekkórustól elszivacsosítani az agyamat, bár, amikor a supermarióra emlékeztető dallamfoszlányokra gyorsabban kezdtek énekelni, akkor elbizonytalanodtam. Mély levegőt vettem, 19:50-ig bírtam így, ahol egy gyerektarlósistván kiabált egy hangosbeszélőbe. Jött a sördalt idéző betét, itt már a lendület vitt, igaz, ekkor már nem volt erőm arra, hogy bármilyen cikket elolvassak, alibiből a levelezésemet néztem át. Közben üvöltött a hangosbeszélőbe a gyerek, de nem érdekelt, 50 másodperc, 45, 40, 39, 38, mindjárt vége 30, még fél perc, vége az emberkísérletnek, túl fogom élni, a kórus elnyúúúúújtja, végső ütem és kész!
Soha nem örültem ennyire a maraton végének, mint most. Soha, soha, soha nem hallgatok bele, gondoltam, munkához is láttam. Levelezés bezár, Vissza a fontos cikkhez. Eltelt három perc. És azon kaptam magam, hogy
dúdolom a világ legvisszataszítóbb dalát!
Skót dudák, tubák, bandukoló cowboygyerekek zakatolnak a fejemben, azóta is itt vannak, és már nem is tűnik olyan visszataszítónak, ami egyáltalán nem nyugtat meg, szóval, inkább ne próbálják ki!
