Ahhoz, hogy megértsük, mit látunk, fontos tudni, hogyan is láttuk meg. Minden részlet fontos lehet, ezért igyekszem minden részletre kitérni.
A reggeli jól megpakolt szendvicseim mellé vettem egy félliteres cseresznyés kólát, lánykori nevén Cherry Coke-ot. Már csak pár korty volt a palack alján, amikor a mellettem ülő Dezső András odafordult felém, és azt mondta:
Ez az!
Úristen, mi az?! Megtudtad, hogy Simicska valójában nem is veszett össze Orbánnal, hanem csak egy jól komponált színjáték részesei vagyunk? – kérdeztem naivan, nem is sejtve, hogy András ennél sokkal mélyebb tudás birtokába került, pontosabban már van is:
Sikerült megoldanom egy feladatot a matekérettségiből, mondta, én pedig félve megkérdeztem, melyik volt az. Azért tettem fel már eleve félszegen a kérdést, mert nem voltam benne biztos, hogy én is meg tudom majd oldani a példát. Andris belekezdett a feladat ismertetésébe, de már pár szó után elvesztettem a fonalat. Talán azért, mert nem hallottam tisztán egy elhaladó kamionkaraván miatt, vagy mert már eleve el akartam veszíteni a fonalat. A válasz felfejtéséhez valószínűleg egy kiadós pszichoanalízisre lenne szükségem, de mostanában sajnos nem érek rá ilyen úri huncutságokkal foglalkozni. Az viszont biztos, hogy miközben éppen kezdtem kellemetlenül érezni magam, amiért nem figyelek Andris szavaira, elkalandozott a tekintetem, ami dermedten állt meg egy a monitorja mögötti holt térben árván hagyott flakonon:
Pontosabban rajta, mert szemmel láthatóan itt egy élő organizmusról van szó, aminek talán gondolatai és érzései is vannak. Az András monitorja mögött megbújó dobogó szövettel olyan lelkesen szaladtam a tudományrovathoz, mintha megtudtam volna, milyen tanácsot adott utoljára Habony Árpád Orbán Viktornak. Hiszen mindannyian tudjuk, hogy
a kóla nem penészedik meg! Vagy mégis?
És mindezt én fedeztem fel? Én, aki bár szervetlen kémiából császár voltam, a kovalens kötések világában annyira elveszettnek éreztem magam, mint amikor egy átmulatott éjszaka után a Hungária körút porában találtam magam, és nem emlékeztem, hogy kerültem oda. A lelkesedésem pár pillanat múlva oda vezetett, hogy mellettem még Schmitt Pál is a tudomány kandidátusaként jelent volna meg. Hegyeshalmi Rikárd ugyanis megsorozott egy nagy adag kérdéssel és szkepszissel:
Megkóstoltad? Le volt zárva? Nem lehet, hogy belement valami? Ez egyáltalán penész?
Nem, nem, nem tudom, igen, feleltem és bár gyorsan kiderült, hogy a felfedezésemért nem fogok soron kívül Nobel-díjat kapni, elhatároztam, hogy megpróbálok picit jobban utánajárni a dolognak. Első körben magam mellé vettem a talán nem aranyvérű, de azért mégiscsak penésznek tűnő szervezetet, elhatároztam, hogy gondját viselem, nevelgetem, aztán ki tudja. Talán egy nap elmondja nekem, hogy történt.
(Update: Cikkünk születésekor nem hangsúlyoztuk ki eléggé, hogy az asztalon talált, penészes kóla nem az, amit reggel vettem. A talált kólába az idők során bekerülhetett valamilyen olyan anyag, baktérium, amitől penész kezdett képződni rajta.)
Rovataink a Facebookon