Az, amit a Kommandóhoz írt. Négy perc sincs, de benne van minden a nyolcvanas évek akciófilmjeiből a szaxofontól kezdve a karibi ütemekig, aztán 1:40-nél az egész átalakul egy szörnyen nyálas, szintetizátorokkal előadott vonósszerűségbe, ami olyan, mintha belecsöppentünk volt a Végtelen történetbe, aztán a végén, mintha maga John Matrix hadnagy jönne át a falon, visszajön a katonás dörömbölés. Imádom.