Annyira jó, hogy feltalálták végre a rajzolórobotot a sokat utazó menedzserapukák és a fukusimai graffitisek kedvéért, hogy alig jutok szóhoz a meghatottságtól
Csak bámulom ezt az izét, ahogy a Wacom rajztáblával baszkuráló Norman Schwarzkopf – tudják, a tábornok, aki az öbölháború alatt kizárólag terepszínű ruhákban tartott sajtótájékoztatókat –, szóval Norman Schwarzkopf kézmozdulatait hűen követi egy borzasztóan nyikorgó mechanikus izé, és olyan szép faágakat meg Rorschach-teszteket festeget, hogy azért egy ötévest már csodagyereknek tartanának.
A cd piacra dobása óta nem éreztem ilyen izgalmat. Ennek két oka is van:
- A cd piacra dobása idején egyéves se voltam, és gyakorlatilag minden izgalommal töltött el.
- A cd volt az hanghordozó, aminek a lejátszója digitalizált egy analóg korongra felvitt jelet (A/D konverzió), majd egy digitális-analóg átalakítóval, egy úgynevezett D/A konverterrel a forrásanyagnál rosszabb minőségű analóg hangot állított elő (D/A konverzió). De a cd nem pattogott, meg elfért egy zakózsebben, úgyhogy ez volt a fejlődés, akinek meg van hallása, az basszon lovat; hallod, Neil Young?!
Hát ugyanezen az elven működik a rajzolórobot is: digitalizálja az analóg kézmozdulatokat, aztán a digitális jelből ismét analóg mozdulatokat csinál, és a végeredmény sokkal szarabb, mint az, amit szabadkézi rajzzal lehetne elérni. Persze, kár gúnyolódni: egyértelmű, hogy egy ilyen sokrétű és hiánypótló eszköznek is megvan a célcsoportja. Kapásból tudok kettőt, sőt, az egyikhez elsütök egy reklámötletet is egy potenciális befektetőnek.
Kasmírblézeres fiatal apuka hajol egy kurva elegáns hotelszobában a halványan derengő Macbookja fölé; webkamerán át mosolyog az IKEA-katalógus 90. oldalán látható nappaliban ülő családjára. Az internetkapcsolat túloldalán szomorú kisgyerek bámulja a színesceruza-készletét, de apu mosolyog, felveszi a rajztábla érintőceruzáját, és hoppá, a nappaliban életre kel a rajzolórobot, és a szomorú kisgyerek tök vidám lesz, mert rajzolgathat apuval! A gépnek persze kell egy rendes formaterv, ami illik a nappaliba (majd leigazolnak valakit a Brauntól, vagy valakit a Szilícium-völgyből, aki a Braun hatvanas évekbeli formaterveit lopja), meg egy hangtompító, hogy anyu ne a fogaival tépje szét a Ragnborg díszpárnahuzatot (2 990 Ft) öt perc rajzolgatás után, és nem árt egy reklámszlogen se, de azt már nem én fogom kitalálni.
A radioaktivitás sújtotta övezeteket atombiztos védőruhákban is kockázatos megközelíteni. Nem véletlen, hogy a robotikában élen járó Japán nemcsak a kórházakban, hanem a nukleáris balesetek helyszínén is gyakran a gépi erőre hagyatkozik.
Nem tudom, mennyire virágzik Japánban a graffitikultúra (ki tudja, hogy egy olyan országban, ahol másfél perc késés miatt öngyilkos lesz egy mozdonyvezető, hogy tolerálják a vandalizmust? még a Jet Set Radio elején is kiírták, hogy ilyet senki ne csináljon az életben!), de ha valamennyire igen, a helyi vandálok nyilván szívesen festegetnének a romokra – ha nem kéne attól rettegniük, hogy leolvad a bőrük. Pedig biztos akad köztük olyan filozofikus alkat, aki felgraffitizné a tönkrement erőműre a Bertrand Russell által híresé tett békejelet, vagy Kurt Vonnegut sematikus ábráját a segglyukról, vagy egy pszichedelikus baglyot, vagy egy szelet zöld teás Kit Katet, vagy Ajanami Reit a Neon Genesis Evangelionból; mittudomén, nem vagyok japán graffitis, találják ki ők, hogy mit akarnak firkálni. Ez a távvezérlős cucc pont jó platformnak tűnik a sugárbiztos művészethez: csak rá kell szerelni egy zsúrkocsirobotra, odagurulni az első romos falhoz, és fröcsöghet is a festék.
Nem tudtam, mi hiányzott még az életemből hangszóróval kombinált villanykörte után, de most már tudom, hogy csak ez. Ez, meg hogy belehányjak egy Tyssedal ruhásszekrénybe (99 990 Ft).