Apám volt, korán meghalt. És most kaptam egy mellbevágó filmet az elmúlt 30 meg nem élt évéről
Apa, ha élne, idén 66 éves lenne. Harminc éve halt meg, 1986-ban. Abban az évben, amikor a magyar válogatott utoljára vett részt világversenyen. Ha apa nem szerette volna a focit – és általában a sportot –, ez utóbbi tény érdektelen is lenne. De szerette.
Vidéken laktunk, a Budapesttől akkor még borzasztó távol lévő Gyulán. És mégis, időről időre vonatra ültünk vagy ha jobban ment, a család Wartburgjába, és nekilódultunk a fővárosnak. Jöttünk jégkorongmeccsre (befagyott, jégvirágos vonatablakra emlékszem), atlétikára, vízilabdára (a Komjádi ugyanúgy nézett ki, mint most, sőt, hát 30 évvel jobban), és persze focira. Bajnokikra főleg, de egyszer válogatott meccsre is, 1985. május 14-én (szinte napra pontosan egy évvel a halála előtt), a vb-selejtező utolsó, hollandok elleni meccsére; az egyetlen vesztes meccsünkre abban a sorozatban.
Nagyon készült a '86-os vébére, ahogy (bizonyára) nagyon készült a '82-esre is, meg a '78-asra, meg minden világversenyre, ahol magyarok fociztak, úsztak, vívtak, pólóztak, bármit csináltak. Abban az évben tényleg reálisnak tűnt, hogy valami Nagy Eredményt érhetünk el, iszonyú erős csapat volt az, vagyis annak tűnt, Hollandiában nyertünk, felkészülési meccsen brazilokat vertünk, és ugye ott volt a Videoton egy évvel korábbi UEFA-kupás csodája is.
Az utolsó kórházi napjaiban is Népsportot vittem be neki (nem sokkal ezelőttig egész biztos voltam abban, hogy akkoriban volt a Dózsa és a Ferguson-féle Aberdeen nagy párharca a KEK-negyeddöntőben, de nem, két évvel korábban). De az biztos, hogy sporthíreket akkor is olvastam neki gyerekfejjel. Aztán meghalt, egy hónappal a vébé rajtja előtt. És a magyar csapat azóta nem vett részt világversenyen, amit én sokáig sorsszerűnek éreztem; néha meg arra is gondoltam, szegény, de jó, hogy nem élte meg a Bánfi Jánosok, Eszenyi Dénesek és máltai vereségek korszakát. És hogy ha megéli, vajon hogy éli meg. És hogy vajon mit érezne most, 66 évesen.
Aztán tessék, szembejött ez a videó. Nyilván szörnyen hatásvadász cucc, de hatott, rendesen szíven ütött. Olyan, mintha apáról forgatták volna. Az én nem létező apámról, az ő meg nem élt 30 évéről.