Az alapkőletételek a kedvenc ingatlanos rendezvényeim, sajnálom, hogy már csak ritkán jutok el ilyenekre. Ezek azok a pillanatok, amikor valami már van ott, ahol majd épület lesz, de még formálódik az egész, sokszor nem is olyan lesz, mint a látványterv volt, bár azért akkorákat nemigen blöffölnek, mint tette azt a nemzeti igazmondás kormánya a Dagály strandon épült uszodakomplexummal. A bokrétaünnepségek már kevésbé izgalmasak, ott nagyjából már látszik, milyen lesz az épület vagy – kedvenc műszaki szavammal élve – a műtárgy.
De az alapkőletétel más. Kár, hogy ezt általában Fontos, Öltönyös Emberek rontják el megjegyezhetetlen számokkal, a gazdasági prosperitást és a politikai dinamizmust – a jelzős szerkezetek szabadon variálhatók a pozitív marketingüzenetek skáláján – sugalló beszédekkel. Aztán jön a pezsgő, jönnek a drága zakókat majonézfoltokkal elcsúfító hidegtálak, tolongás a büféasztal körül (alapszabály: amíg nincs kajád, te vagy a legmozgékonyabb, amikortól viszont van, mint a frissen kötött pórusbeton, úgy állsz, rendíthetetlenül az asztal mellett), a drága zakókat hányásfoltokkal tovább csúfító erős alkoholizálás, és hasonló társasági cselekmények.
De most valami egészen más történt. Életem egyik legpszichedelikusabb negyedórája.
Csütörtök este tartották az Angyalföld és VIzafogó határán lévő Göncz Árpád Városközpont leendő ékességének, az egykori buszpályaudvar és Sconto áruház romjain kinövő Agora Budapestnek az alapkőletételét. Elmentem, és elámultam, mint Lázár János a dohányboltban.
Mivel jómagam is a Göncz Árpádban lakom – ennek az új városközpontnak hála már nem Vizafogó határában, hanem egy valódi városközpontban! –, már napok óta figyeltem, hogy miféle iglut idéző Mars-bázis létesül és miért otthonom szignifikáns közelségében. Erre gondolok, csak egészen most estig ez simán fehér volt.
És mostanra kiderült, hogy a kupola egy egészen elképesztő és a már említett egészen pszichedelikus látványelemnek, egy úgynevezett 360 fokos projekt mapping show helyszínéül szolgált. Ezt úgy kell érteni, hogy a tényleg a Pirx kapitány űrállomásainak hangulatát a planetárium érzésvilágával elegyítő bemutatót egy félkör alakú gömbben borult ránk.
Szerencsére addig csak narancslét iszogattam, így bátran állíthatom, hogy nem a tanninok, hanem a virtuális valóságos show miatt kezdtem el perceken belül szédülni. VR-sisak még csak néhány röpke másodpercig volt rajtam – izgalmasabbnak tűnne egy olyan kütyü, mint a Strange Days-ben volt –, de ez a VR-sisak nélküli VR-élmény kifejezetten brutális volt. A grafikai megoldások közben azt az érzést keltették bennem, mint a Mátrix végén én lennék Neo, aki éppen elkezdi látni az egész mátrixot, ahogy az elemeiből összeáll, szétesik és újra össze és újra szét. A videó egyszerre szimbolizálta, ha jól értettük az üzenetet, a világ teremtését és az Agora Budapest épülését, mélyen elgondolkodtatva (legalábbis engem) arról, hogy mi az élet, a világmindenség meg minden értelme.
De mielőtt az agyam is szétesett volna, hogy ne álljon újra össze, véget ért a show, és kezdődhetett a tolongás a büfénél. Én pedig, míg sorban álltam a pestós csirkemellért, azon gondolkodtam, hogy pár év múlva talán már egy teljes gömbben lebegve kápráztatnak el minket látványtervekkel és semmiből kinőtt irodákkal. Mert hát bámulatos dolog a tudomány, nemdebár, Sir Bedevir?
