Philip Roth szépen elmondja, miért balgaság azt gondolni, hogy a politikának lehet keresnivalója a művészetben
Emlékeznek még a tavaly ősz egyik belpolitikai slágertémájára, a NER-en belüli kultúrharcra? Röviden arról volt szó, hogy pár jobboldali megmondóember sérelmezte, hogy nyolc év Fidesz-kormányzás, és minden fontos kulturális intézmény elfoglalása után is túl sok liberálisnak és baloldalinak mondott művész jut szerephez, kap állami támogatást, úgyhogy ideje lenne végre kicsit előrébb tolni a nemzeti(eskedő) vonalat.
A harmadik Orbán-kormány megalakulása utáni holtidőt kitöltő - bizonyos fideszesek szerint csak a pénzről szóló - purparlé úgy tűnik, lecsengett, én viszont Philip Roth - Kommunistához mentem feleségül című könyvében belefutottam egy idézetbe, ami szépen összefoglalja, miért teljes agyrém és félreértés azt gondolni, hogy a művészet a zászlajára tűzheti a politikát (vagy fordítva):
A politika a nagy generálozó, az irodalom pedig a nagy részletező, és nemhogy ellentétei, de ellenségei egymásnak. A politikának az irodalom dekadens, puhány, lényegtelen, unalmas, önfejű, ostoba, értelmetlen, tulajdonképpen nem is kellene léteznie. Miért? Azért, mert az irodalom részletez. Hogy akar művész lenni, ha lemond az árnyalatokról? De hogy akar politikus lenni, ha eltűri az árnyalatot? A művészetnek feladata az árnyalat. Feladata, hogy ne egyszerűsítsen. Döntsön bár úgy, hogy a legegyszerűbb stílusban ír, á la Hemingway, a feladat attól még megmarad: tudomásul venni az árnyalatot, megvilágítani a szövevényt, befogadni az ellentmondást. Nem kiradírozni az ellentmondást, nem letagadni az ellentmondást, hanem megkeresni, hogy hol van az ellentmondáson belül az elgyötört ember! Engedni a káosznak, beengedni. Be kell engednie. Egyébként propagandát fog produkálni, ha nem egy politikai pártnak, vagy politikai mozgalomnak, akkor az életnek csap ostoba propagandát, olyat, amilyet az élet szeretne magáról.