Kutyaszarral kenték be a gólyák arcát a középkori egyetemeken, ennek ellenére szuper helyek voltak
A beavatási szertartások szerves részét képezték minden emberi társadalomnak, ahhoz, hogy a közösség egy tagja új szintre léphessen a közösségen belül, át kellett esnie bizonyos ceremóniákon. Ezek a szertartások jellemzően először megfosztották valamitől a beavatásra váró egyént, például szimbolikusan meghalt, hogy aztán a közösség tagjaként éledhessen újra. Jó példa erre az egyetemre bekerülő elsőévesek, a gólyák beavatása, amelynek mindig is része volt az újoncok szarvának letörése – bár a szokást beárnyékolták a szexuális visszaélések az utóbbi időben.
A középkor egyik kevésbé ismert, de annál izgalmasabb eleme az egyetemi élet. A nagy egyetemvárosokban összegyűltek a környező országok tanulni vágyó diákjai, és ahol sok életerős fiatal összegyűl, ott a balhé sem marad el, a középkori egyetemek házirendjének bevett eleme volt például, hogy fokossal és íjjal tilos az előadásokat látogatni, ugyanis a nemzetiségi alapon klikkesedő diákok rendszeresen jól összeverték egymást.
Az egyetemi élet egyik lenyomata a Manuale scholarium, egy 15. századi latin szöveg Heidelbergből, amelyben két diák párbeszédein keresztül ismerhetjük meg az egyetemisták gondját-baját, például, hogy mennyire várják a nyári szünetet, vagy, hogy mennyire finom a helyi sör.
A szöveg tartalmaz egy útmutatót is a gólyák beavatására. A gólyának először szörnygúnyát kellett öltenie, szarvakat és kilógó fogakat erősítettek rá, majd az idősebb diákok egymás közt sértegetni kezdik, elmondják, hogy mekkora egy ostoba fajankó, förtelmes szörnyeteg. Majd ezt követően "felismerik" a szörnyben megbújó diákot, és elhatározzák, hogy megszabadítják a ráragadt barbár és förtelmes tulajdonságoktól. Levágják a szarvát, kihúzzák a álfogait, levágják a haját, kitépik az orrszőrét, majd egy a középkori medicinában album graecumként ismert anyaggal dörgölik be az orra alatt a gólyát – utóbbit magyarul fehérre száradt kutyaszarként ismerjük.
Ezt követően egy kivégzést és egy gyónást is eljátszanak a gólyával – ebből is látszik, hogy a mókás külső alatt egy valódi beavatási szertartás rejtőzik.
Aztán végül mind jól berúgnak.
A Manuale természetesen elsősorban irodalmi szöveg, így nem jobban, de nem is kevésbé lenyomata a kornak, mint mondjuk a Pál utcai fiúk, de több forrás is utal rá, hogy valóban léteztek hasonló beavatási szertartások, szarvastul, kutyaszarostul.
A Manuale scholariumnak a szórakoztató történetek mellett gyakorlati haszna is lehetett, jegyzi meg Ruth Mazo Karras a középkori férfiképről szóló könyvében, ugyanis segített felvenni az egyetem ritmusát, a szlenget, valamint a párbeszédes forma segített az élőnyelvi, hétköznapokban beszélt latin elsajátításában is, ugyanis a diákoknak a saját barbár nyelvüket beszélniük az egyetem falai között megbocsájthatatlan bűn volt.
A Manuale scholariumon kívül is maradtak fenn történetek a középkori egyetemek izgalmas életéről. Avignonban a Szent Miklós egyetem új diákjainak, például, ki kellett szolgálniuk az idősebbeket az asztalnál, akik szolgaként beszéltek velük. A túlzóan erőszakos vagy megalázó beavatások ellen már a középkorban is próbáltak fellépni, a német egyetemeken például tilos volt ürülékkel és vizelettel leönteni a gólyákat.
A gólyának emellett illett megvendégelnie a földijeiket, és bár sokan a tandíjra is nehezen szedték össze, mégsem sajnálták erre a bemutatkozó bulira a pénzt, erre utal az is, hogy az egyetemek külön szabályokkal próbáltak harcolni az elharapódzó iszákosság és a prostituáltak ellen. Bár mintha maguk a mélyen tisztelt magiszterek is belátták volna, mennyire reménytelen a helyzet, ugyanis a Sorbonne-on az volt a büntetés,
ha valaki iszákosnak nevezte egy tanárát, hogy meg kellett hívnia a teljes társaságot egy körre.