Valamit visz a víz

Első pillantásra nehéz megmondani, pontosan mit is ábrázolnak Sopronyi Gyula képei. Pedig jobban megnézve nagyon is egyszerűen megfejthetőek: hidakról fotózott bele az uszályok belsejébe.

A fotós 2012-ben André Kertész-ösztöndíjjal két hónapot töltött Párizsban, majd továbbgondolva a sorozatot, még 2014-ben is készített hozzá képeket. A fotók nagy részét Párizs leghíresebb hídjáról, a Pont des Artsról lőtte, de ennek a képek ismeretében semmi jelentősége nincsen. A fotós éppen arra szeretett volna rámutatni, hogy noha évente több százezer szerelmes helyez el lakatot az örökké tartó szerelmük zálogaként a hídon (a híd korlátja idén nyáron le is szakadt emiatt), úgy látszik, senki sem néz le a folyóra, csak behajítják a kulcsot a Szajnába.

Az uszályokra és rakományukra nagy ismeretlen vízi szörnyként szokás gondolni, hiszen nem látunk beléjük, a városi szemlélődő számára csak annyi látszik, ahogyan lomhán csorognak le a folyókon, anélkül hogy tudnánk, mit visz, és hova. Sopronyi Gyula a párizsi uszályok és rakományuk mélyére nézett, egyszerűen kihajolt a hídon, és belefotózott a konténerek belsejébe. A képek szerint talált ott mindenfélét: zúzott követ, építési törmeléket, szemetet, autót, privát játszóteret vagy éppen pihenő embereket (vagy kutyákat), ahogyan átszellemülve lebegnek a vízen. Vagy semmit: mert az uszály már üres volt, vagy le volt fedve.

A sorozat a Floating Aspect, azaz a Lebegő Nézőpont címet viseli, egy-egy képen egy-egy konténer belsejét láthatjuk, még ha ezt elsőre nehéz is felismerni. „Lassú lomha óriások lebegnek időtlenül” – írja Sopronyi az uszályokról. „Az idő mintha megfeledkezett volna róluk, évszázadok óta ugyanúgy néznek ki, ugyanolyan lassúak és laposak, ahogyan viszik ezt a nagy terhet a folyókon. Nagyon is egyszerű, de mégis valahogy romantikus az egész, hogy bárki megláthatná a titkukat, ha lenézne a hídról, mégsem szoktunk.”