Amikor a Szovjetunió 1939 novemberének végén fals indokkal megtámadta nála ötvenszer kisebb észak-európai szomszédját, a magyar közvélemény szinte egyöntetűen a finnekkel érzett. A “megtámadott finn testvérek” megpróbáltatásairól beszámoló cikkek és a gyorsan kiadott könyvek nem csak az érzelmeket mozgatták meg, a szolidaritás a Finn Vöröskereszt javára tett felajánlásokban is megtestesült. A két évvel korábban díjazott Szent-Györgyi Albert rögtön Nobel-díját és a vele járó nem csekély pénzösszeget ajánlotta fel, és közben már ezrével jelentkeztek katonai szolgálatra a lelkes önkéntesek is.
A szovjet akcióval szembeni hősies finn védekezésbe egész Európában Dávid és Góliát küzdelmét látták bele, de ez nálunk más szempontokkal is kiegészült. Az antikommunizmus és oroszellenesség is fontos volt, de legalább ilyen erővel hatott a finnugor testvériség tudata. A két világháború között ugyanis a mainál sokkal népszerűbb volt a finn - magyar néprokonsági eszme, amit különösen a jobboldal ápolt előszeretettel. Ekkoriban az “anti-finnugrizmus” még nem volt politikai tényező, a finnugorokat ugyanúgy a “turáni faj” képviselőinek tartották, mint a török népeket.
A hivatalos magyar külpolitika is jó lehetőséget látott a finnek melletti kiállásban. Ekkor ugye - és ez így lesz ezután még másfél évig - Magyarország még nem hadviselő fél, a világháború alig két hónapja indult el Lengyelország kétoldali lerohanásával, és az aktuális konstellációt a Molotov-Ribbentrop paktum jegyében a német-szovjet szövetség határozta meg. Magyarország ugyan Németország lekötelezettje, de a Teleki-kormány megpróbálja folytatni a hintapolitikát, amihez gesztusokat kellett tennie a Szövetségesek felé. Úgy számítottak - és ebben nem is tévedtek -, hogy ehhez ugyanúgy jól jön az amúgy is szimpátiával illetett finnek melletti kiállás, mint a megtámadott lengyelek felé gyakorolt fontos gesztusok.
Egy Finnországba küldendő önkéntes magyar zászlóalj felállítása ráadásul belpolitikailag is jó befektetésnek ígérkezett: a nyilas áttörést hozó májusi választások után itt volt az alkalom, hogy a népszerű lépéssel kifogják a szelet a németbarát szélsőjobb vitorlájából. A bonyolult politikai viszonyokat jellemzi, hogy a felállítandó zászlóalj vezetésével egy nemzetiszocialistát, Kémeri Nagy Imrét bízták meg, tagjai pedig nem kis részben a Csehszlovákiában gerillaakciókat folytató Rongyos Gárdából kerültek ki.
Magyar önkéntes finn egyenruhában egy lapuai üvegnegatívon. A finn kisváros hivatásos fényképésze már három évtizede lehúzta a rolót, de a téli háború hónapjaiban itt lefotózott magyarokról készült felvételek megmaradtak. 25 ezer magyar jelentkezett önkéntes katonai szolgálatra a finn - szovjet háború négy hónapja alatt. 1940 februárjának végén, a szigorú rekrutálás és a kiképzés után 400-an mehettek ki ténylegesen Finnországba. A nem sokkal későbbi tűzszünet, majd a rákövetkező gyors békekötés miatt végül ugyan nem vetették be őket, de emlékük megmaradt, és ezek az emlékek - már csak az ölés és öletés hiánya miatt is - sokkal inkább lehetnek nosztalgikusak, mint általában a háborús visszaemlékezések. (Fotó:
Niina Ala-Fossi)
Síléccel, cigarettázva, fedetlen fővel, kucsmában: magyar portrék Finnországból. A magukat levétető magyar önkéntesek maguk írták be a nevüket a fotográfus megrendelő füzetébe, a helyiek nehezen boldogultak a szokatlan hangzással, idegen helyesírással. Akik megfeleltek a sorozáson, az elutazásuk előtt Budán, a hárshegyi cserkésztáborban kaptak az északi viszonyokra felkészítő gyors kiképzést, még síelni is tanultak. Ezután hosszú kerülőúton át elindultak Finnországba: mivel a hivatalos szovjet-német szövetség miatt nem utazhattak át Németországon, Jugoszláviában hajóztak be, ahonnan Anglia érintésével akartak átkelni Skandináviába. Az értük küldött finn hajó azonban soha nem érkezett meg: elsüllyedt valahol az Északi-tengeren. A pót-hajó érkezéséig hosszúra nyúlt kényszerszünetet az ócska kis londoni szállókra bekvártélyozott magyarok különféleképp ütötték el: a tisztek a briteket magyar nemzeti propagandával próbálták puhítani, míg az egyszerű katonák leginkább a prostituáltak utcáit látogatták. (Fotó:
Pyhälahden valokuvaamo / Pyhälahti Photography Studio, Lapua, 1940)
Amikor a magyarok végül megérkeztek Finnországba, nem tudhatták, hogy alig két hét múlva a felek aláírják a tűzszünetet. Sok más országból is jöttek Finnországba ezekben a hetekben, de a magyar egység számban és felkészültségben is a jelentősebbek közé tartozott. Lapuába vitték őket, hogy megkapják a felszerelést és a szükséges parancsokat - ez az ország közepén lévő kisváros maradt aztán a bázisuk Finnországban. A képen Maija Soini, a hölgy családjánál két magyart szállásoltak el a téli háború alatt. (Fotó:
Niina Ala-Fossi)
A távcsöves lány ugyanez a Maija, bő hat évtizeddel korábban. A fiatal lány a háborúban 100 ezer másik nőhöz hasonlóan “Lotta Svärd” volt. Lotta Svärd eredetileg egy irodalmi nőalak, aki férje halála után is a csatatéren maradt, de róla nevezték el azt a paramilitáris szervezetet, melynek tagjai fontos szerepet játszottak a finnek nagy honvédő háborújában. Mivel a 450 ezres hadi létszámmal támadó szovjetek ellen minden férfira szükség volt - a finnek így is jóval kevesebben voltak -, lották látták el a légvédelmi megfigyelés feladatait is. A vastag prémes katonai bunda önmagában is jelzi, hogy milyen időjárási körülmények között zajlottak a harcok. (Fotó:
SA-kuva)
Ez a kioszk is Finnország, a látszat ellenére nem Csehszlovákiában járunk. A békeidőkben álmos kisvárosi életét élő Lapua utcáin parádézó, családi otthonokba beköltöztetett magyar önkéntesek nagy szenzációt jelentettek a városkában. Fura beszédük, a zárkózott finnekhez képest élénk természetük, vidámságuk szokatlan volt a külföldieket korábban nem is nagyon látó helyieknek, annyira, hogy a 70 év után a magyarok helyi emlékezetét firtató kutatók is rengeteg velük kapcsolatos történetre bukkantak. (Fotó:
Niina Ala-Fossi)
Az évtizedeken át megőrzött kétnyelvű emléklapon nehezen kivehető magyar felirat: “A hős finn testvérek emlékére, kegyelettel a magyar önkéntes önálló zászlóalj. Lapua 1940”. (Fotó:
Niina Ala-Fossi)
Eläköön suomalais-unkarilaisen veljeys, azaz éljen a finn-magyar testvériség! Magyar népies motívumok és a mienké mellett a finnek kardos-koronás oroszlános címere ékesíti a kárpát-medencei irredenta üzenetet.
A finnek segítségére érkező magyarokat lelkesen fogadták Finnországban. A gyerekeket boldoggá tette, hogy katonák jönnek hozzájuk, hogy bámulhatják az érdekes idegeneket, és összenevethetnek a hátuk mögött. Itt a hátországban, a fronttól biztonságos távolságban az egyenruhák szépek voltak, a síléceken bukdácsoló barna hajú magyarok pedig szörnyen mulatságosak. A finn gyerekek nem értették, miként lehetséges, hogy egy felnőtt férfi nem tud síelni. “Így ismertük meg őket. Amikor az unokatestvérem odaadta a lécét az egyiknek, ment és puff, eltörte! Mindig csak elzanyáltak!” - nevetett még 70 év után is ez a férfi, Jussi Mäenpää. (Fotó:
Niina Ala-Fossi)
Erre a műhelyépületre lődöztek vaktölténnyel a magyarok, hogy ne jöjjenek ki teljesen a gyakorlatból. A Lapuában töltött idő leginkább lassú várakozással telt. Hogy ne unatkozzanak, a magyarok a fogcsikorgató hidegben is focimeccseket játszottak az ugyanott állomásozó angol önkéntesekkel, bokszoltak, vagy a helyi szabályok szerint snúroztak a helyi srácokkal. (Fotó:
Niina Ala-Fossi)
A finnekben mély nyomokat hagyott a magyar konyha. Az önkéntesek saját szakácsot vittek magukkal, hozták a disznózsírt és a pirospaprikát, amivel addig errefelé még nem is találkoztak. “Az iskolaudvaron főztek. Piszok erős volt, elhiheti! Megkínáltak egy csajkából, és megégette a számat! Sok húst ettek és mind maguk vágták.” - idézte fel most valaki a gyerekkori ízeket. (Fotó:
Maija Soini - családi album)
Finn lottát ölel a magyar önkéntes. A magyarok nem egész két hónapot töltöttek Lapuában. A családok óvták a lányokat, de az idegen legények fessek voltak, folyton incselkedtek és közös szavak nélkül is igyekeztek kedvesek lenni. Volt, hogy a vendégségben zene nélkül, saját nótára gyújtva perdültek táncra, míg a házigazdák felszolgálták a Finnországban kultikus kávét. (Fotó:
Kati Pelota - családi album)
Ő Kati Peltola, aki Sápy Katiként született Finnország közepén. Édesanyja annál a fényképésznél dolgozott, ahol sok magyar önkéntes is elkészíttette a portréját. “Anyám csodálkozott, hogy lehet, hogy ez a katona mindig újra eljön, hogy megint egy újabb képet rendeljen. Aztán egy nap végre elhívta Mamát randevúra” - meséli a családi történetet szülei megismerkedéséről. Hamarosan a templomban is kihirdették őket, ahogy kell, háromszor, de esküvő mégsem lett a dologból. Úgy mondja, a jövő bizonytalan volt, végül a nő mondott nemet: nem akart a távoli Magyarországra jönni, inkább a biztonságos szülést választotta odahaza. (Fotó:
Niina Ala-Fossi)
A képeken szereplő legtöbb önkéntesről már nem tudjuk, kik voltak pontosan, de róluk hármukról igen: Dr. Sápy László, Dr. Gosztola Béla és Pándy Péter. Mellettük, közöttük, előttük lelkes lották. (Fotó:
Kati Pelota - családi album)
Kettő, a magyaroktól megmaradt emléktárgy: egy saját készítésű, rózsás hamutál, és egy jellegzetes háborús darab, a réz lövegváza. (Fotó:
Niina Ala-Fossi)
Magyar önkéntesről Finnországban maradt emlék: Vitéz Czár Lajos hadnagy arcképe. (Fotó:
Maija Soini - családi album)
A magyar önkéntes önálló zászlóalj búcsúztatása a turkui kikötőben, katonazenekar, újságírók és a finn katonai vezetés jelenlétében. “Nincs bennem szemernyi kétség afelől, hogy az Önök országa teljes joggal lehet büszke arra, hogy olyan katonákat állít ki, mint Önök. Mindannyiuknak a lehető legjobbakat kívánom, Istän välätäk.” - mondta nekik Mannerheim marsall, a szovjet előrenyomulást tulajdonképpen megállító finn főparancsnok. (Fotó:
SA-kuva)
Magyar kürtös fújja a “visszavonulót” a turkui dokkban. Május végén a magyarok úgy utaztak haza, hogy nem kerültek a harcok közelébe. A sok országból érkezett külföldi önkéntesek azonban bevetés nélkül is fontos szolgálatot tettek, a finnek velük is tudták szemléltetni, hogy a nemzetközi közvélemény az ő oldalukon áll. A téli háború az oroszok súlyos veszteségei (ők 217 ezer embert vesztettek, a finneknek 23 ezer halottjuk és 43 ezer sebesültjük volt) és az inváziójuk elakadása mellett nem utolsó sorban a szovjetekre gyakorolt nagy nemzetközi nyomás miatt fejeződött be 1940 márciusában. A finn ellenállás eredménye, hogy a nagy túlerő csak Karélia keleti részét, az ország területének 11 százalékát tudta elfoglalni. (Fotó:
SA-kuva)
A finn-szovjet háború 1941 nyarán, a Szovjetunió elleni német támadás hatására folytatódott, az új külpolitikai helyzetben a finnek vissza akarták szerezni elvesztett területeiket. Ez a “folytatólagos háború” egészen ‘44-ig tartott, és nagyjából eldöntetlenül fejeződött be. A finnek a megtámadott kis európai nemzetek közül egyedüliként olyan ellenállást fejtettek ki, hogy nem tudták megszállni őket a második világháborúban - aminek jelentős hatása volt a békekötésre és persze a következő néhány évtized berendezkedésére is. A finn háború egyik nemzetközileg is legismertebb fotósa a magyar Rácz István volt, ez a hómezőn kézigránátot hajító finn katonáról készült képe talán a legikonikusabb. (Fotó:
Sárospataki Református Kollégium Tudományos Gyűjteménye)
Néhány magyar önkéntes az egység kivonása után is Finnországban maradt. Ők egészen a háború végéig részt vettek a finnek oldalán a harcokban; az éppen vizitált sebesült is egy közülük. A legtöbb Finnországot megjárt magyar katona ekkor már egészen máshol járt. Leginkább valahol Oroszországban, hogy a sorsa aztán nagy valószínűséggel a Don-kanyarban, esetleg hadifogságban teljesedjen be. A finn téli háború a magyar történelemben csak apró epizód lett, a háború valóságosnál kevésbé fájdalmas színfoltja; fehér táj, sítalpaikon magukon nevető fiatalemberekkel. (Fotó:
SA-kuva)
A könyv pdf formátumban itt olvasható.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon