2200 kilométert gyalogolni a nagyapámért
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
1945-ben két lengyel testvér 2200 kilométert megtéve hazagyalogolt a gulágról, a szovjet hadifogolytáborból. Mivel szökevények voltak, hogy ne találkozzanak senkivel, sötétedéskor indultak, nappal az erdőben bujkáltak. Bogyókon, jobb napokon a földekről lopott krumplin, káposztán éltek, de hazajutottak. Hetven évvel később az unoka gondolt egyet, és leginkább a nagyapja iránti tiszteletből végigzarándokolta ugyanazt az utat a nagy orosz síkságon, Fehéroroszországon és Litvánián keresztül Wrocławba. Át a végtelennek látszó tájon, emberi társaság nélkül – úgy, mint 1945-ben.
Az 1945-ös hazaérés nagy dolog volt, még ha nem is egyedi és nem is annyira kalandos, mint például Slawomir Rawicz állítólagos menekülése, aki önbevallása és a róla készült film szerint Indiáig gyalogolt Szibériából, hogy visszatérhessen Európába. De a két lengyel testvér útja nem is a különleges sportértéke miatt volt igazán érdekes az egyik fivér unokájának, a fotósként Walesben élő Michal Iwanowskinak, hanem személyes történetként, ami nem mással esett meg, mint a saját nagyapjával, még ha erről haláláig az öreg nem is mesélt túl sokat. (Fotó:
Michal Iwanowski)
(Fotó:
Michal Iwanowski)
A nagymama azonban nekiajándékozta a menekülés jegyzeteit is tartalmazó füzetet, benne az útvonal részletes térképével, Iwanowski pedig 2013 nyarán elhatározta, hogy ő is végigmegy ugyanott. Az ötlet Litvániában jött: amikor egy hónapot az országban töltött, elkezdte jobban érdekelni az éppen Vilniusban született nagyapja múltja. „Ösztönös reakció volt a részemről, hogy felvegyem a bakancsot, és elinduljak Kaunasból Vilniusba. Helyeket, embereket, szagokat és emlékeket kerestem, amelyek ugyan nem a sajátjaim, de a történetekből jól ismertem őket. A valahová tartozás és otthonosság különös érzése fogott el, annak ellenére, hogy nem voltam ott korábban. És amikor elkezdtem gyalogolni, már nem akartam megállni.” (Fotó:
Michal Iwanowski)
(Fotó:
Michal Iwanowski)
A gyaloglás éppen ideális tempó a fényképezéshez, ez a megfelelő ritmus ahhoz, hogy a szem gyors kifáradás nélkül befogja a környezetet – mondja Iwanowski. Mindennap gondosan összevetette az 1945-ös térképet a Google Mapsszel, memorizálta a tereppontokat, tavakat és folyókat, vasúti síneket és ösvényeket. (Fotó:
Michal Iwanowski)
(Fotó:
Michal Iwanowski)
Bár nagyapjáékkal szemben ő nem éhezett és nem volt valódi veszélyben, legfeljebb a belarusz rendőrök igazoltatásai és a hideg, metsző szél nehezítette meg az életét, Iwanowski gyaloglását az 1945-ös lengyel foglyokon túl a világ mai menekülőinek dedikálta. (Fotó:
Michal Iwanowski)
(Fotó:
Michal Iwanowski)
Teljesítménytúra helyett inkább elmélyedésnek, kissé hangzatosan azt is lehet mondani, hogy zarándoklatnak fogta fel a 2200 kilométeres gyaloglást, hogy intenzívebbé tegye kapcsolatát az idővel és a tájjal. Ezeken a képeken nem nagyon vannak emberek, csak az emberi lét különféle nyomai: szemetesek és horgászhelyek, ösvények és oszlopok, földre omló falak és a semmiből a semmibe vezető átkelőhelyek. Nagyapjáék a túlélés miatt kerülték a civilizációt, ő saját elhatározásából tett így – szerinte a fotósok amúgy is magányos természetűek, a társaság sokszor csak terhes számukra. (Fotó:
Michal Iwanowski)
(Fotó:
Michal Iwanowski)
Hogy mi történik az ember fejében egy tényleg hosszú gyaloglás közben, ha magában lehet? „Sokat beszéltem, leginkább magamhoz, néha a nagyapámhoz. A természet ideális az ilyesmihez.” A Kelet-európai-síkság nem túl változatos, mintha újra és újra ugyanott járt volna. „Néhány nap alatt egy furcsa, hipnotikus állapotba kerültem. A fák metronómként ritmusra jártak a periférikus látómezőmben. Hamarosan észrevettem, hogy a látásom rendkívül érzékennyé vált mindenre, ami legalább egy kicsit szokatlan volt. És akkor megláttam az egész csodáját. A növények finom architektúrája – részletek, amelyekre különben egyáltalán nem figyeltem fel. Ahogy a világra nézek, azóta megváltozott, és már nem ugyanaz, mint korábban volt.” (Fotó:
Michal Iwanowski)
(Fotó:
Michal Iwanowski)
A korábban észre sem vett apró részletek megfigyelése és a környezet iránti érzékenység bekapcsolása, a tájban való lét tudatosságán kívül Iwanowskinak a történelmi idő múlásáról is megváltozott némileg az elképzelése a hosszú gyaloglás alatt. (Fotó:
Michal Iwanowski)
(Fotó:
Michal Iwanowski)
Mint mondja, a táj a legtöbb helyen nem sokat változott az 1945-ös jegyzetekben foglaltakhoz képest: a vasúti hídon állva, ahol nagyapját 1945-ben lövés érte, úgy érezte, ugyanazt láthatja, mint ők akkor. Az ilyen pillanatok hatására azt mondja, hetven év nem is olyan sok, mint képzelni szokás; az ember mintha ugyanazokat az erdészeket hallaná kiáltani, mint az évtizedekkel ezelőttiek. A táj közös, az ősök emlékei körülvesznek minket; csak egy kicsit le kell lassítani, hogy ne menjünk el mellettük vakon és süketen – ez a gyalogos hazatérés tapasztalata. (Fotó:
Michal Iwanowski)
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon