Csak egy vidéki srác vagyok

Néhány éve volt egy felismerésem az életutammal kapcsolatban. Elkezdett mindennapivá válni egyfajta önreflexió az éppen megélt valóságra. Amikor a fővárosban voltam, abban gyönyörködtem, hogy milyen különös például az, hogy a MOME-ra járok, underground bulikat szervezek, mindennap látom a Dunát és Budapest nevezetességeit, javarészt alkotó emberekkel vagyok körülvéve, stb. Egyszóval egy művészeti egyetemista életet élek. 18 évig azonban egy teljesen más kultúrközegben és környezetben léteztem. Amikor otthon, a falumban vagyok, akkor is szinte folyamatosan jelen van ez az önreflexió.  Például miközben etetem a jószágot, amikor a helyi srácokkal pingpongozom a kocsmában, kapálok a kertben, vagy csak a szomszéd bácsival beszélek pár szót. Szóval eleinte ezt a szociális ugrást figyeltem, ennek a miértjei és hogyanja érdekelt.

Egy ilyen kis, a periférián lévő faluba születni az esetek döntő többségében egy korlátozott, lehetőségek nélküli, ingerszegény életet jelent. Erről már sokan beszéltek sokféleképpen, sok újat nem nagyon tudnék mondani. Szemmel láthatóan a helyzet egyre csak romlik vidéken.  Az oktatás és a nevelés színvonala egyre rosszabb, a munkahelyek és a lakosság száma folyamatosan csökken, a hagyományok kihalnak, és helyiek is egyre inkább kezdenek elhidegülni egymástól. Nekem óriási szerencsém volt, hogy egy jobb módú és nyitottabb gondolkodású családba születtem. A szüleim mindenben támogattak, és megfelelő szeretetet is kaptam a tőlük. Emellett egy nyitott, érdeklődő, tapasztalni és látni vágyó személyiségnek ismertem meg magam. Ezen adottságoknak és tulajdonságoknak hála elkerültem otthonról, így megtapasztaltam olyan dolgokat, amiket a falumbéli emberek legjobb esetben is csak tévében, interneten látnak. 

Amikor otthon vagyok, a legtöbbször azt tölt el szomorúsággal, hogy mindenki nagyon elégedetlen -- egyébként természetesen és joggal -- , de a jelen lévő értékeket már nem látják, és nincsenek tudatában annak, hogy néhány dolog miatt sokkal szerencsésebbek, mint például egy Budapesten felnőtt ember. Persze ez egy romantikus szempont.

Ha nem fényképeznék, akkor csak távolról csodálnám az otthoni emberek érintetlenségét és azt a sok remek személyiséget. Így viszont valós élményeket és ismeretségeket szerezhetek. A fotózás, ez az egyébként öncélú és agresszív tevékenység akkor veszti el a negatív élét számomra, ha valamilyen formában nemcsak elvenni, hanem adni is tudok azoknak, akiket lefotózok. Erre ma már több hangsúlyt fektetek, mint eleinte, de azt is el tudom fogadni, hogy ez egy tökéletlen helyzet. Így magát a fényképezés módját választom meg úgy, hogy ne legyen sértő vagy túlzottan agresszív.