Ha a Föld sírni tudna. Vagy mosolyogni

Úgy rémlik, hogy gyerekkoromban az Ablak-Zsiráfban, a legérdekesebb lexikonban, amit valaha is olvastam, volt egy kis tanmese egy királyról, aki a világ összes tudását el akarta olvasni, ezért a tudósai előbb egy könyvtárnyi, majd egy szobányi, egy könyvnyi terjedelemben összegyűjtötték neki – azért egyre kisebben, mert öregedett, és egyre kevesebb elolvasására maradt már ideje – a legfontosabb információkat. Végül már olyan öreg volt, hogy egyetlen mondatra maradt csak ideje, és akkor a tudós elmondta azt az egy mondatot, ami körülbelül úgy szólt, hogy Felséges királyom, a világ hatalmas és megismerhetetlen. (Hálás lennék, ha írna valaki, aki nemcsak körülbelül emlékszik erre, hanem egész pontosan. Frissítés: Köszönöm a sok levelet, ezek szerint jól emlékeztem, hogy volt ilyen tanmese, de nem ott és nem úgy. A Világ és az ember című könyvben szerepelt, és az volt a záró mondata, hogy A világ bonyolult.)

Ennek a gondolatnak a hatására azóta is hatalmas tiszteletet érzek mindenki iránt, aki azon fáradozik, hogy ezt a megismerhetetlent, amennyire csak lehet, megismerjük. És ez a gondolat jutott először eszembe, amikor kezembe vettem Balogh Boglárka könyvét, az Ezerarcú Földet (Scolar kiadó, 2018). A szerző újságíró és fotós, a National Geographic Magyarország bloggere, aki nyolc éve fotózza és írja meg a világ országait az afrikai albínóktól a kobra cigányokon át az indiai Love Commandóig. A kötetben színes és fekete-fehér képek vegyesen jelennek meg, mi színes fotóin keresztül mutatjuk be, hogy valóban milyen sokszínű és soha meg nem ismerhetően változatos bolygó az, amin élünk, és milyen változatos az, ahogyan élünk rajta.