Az angyal a részletekben lakik – Petri 75

1999-2
„Először csúcsesztergályosnak gondolta magát, később osztályvezetőnek egy meg nem nevezhető intézményben, majd úgy vélte, hogy ő a vécésnéni Pécsett, a Dzsámi mellett.” A 2000-ben elhunyt Petri György írta ezt magáról a Vagyok, mit érdekelne ciklusának lábjegyzeteként, a rá jellemző, ahogy mondani szokás, fanyar humorral. Költő akart lenni már tizenhárom éves korától, és az is lett, Kossuth- és József Attila-díjas költő, akinek már első versei az Élet és Irodalomban és a Kortársban jelentek meg. Míg a hetvenes évek közepén tiltólistára nem került, ekkortól lényegében a rendszerváltásig szamizdatban és külföldön publikált, fontos tagja volt a demokratikus ellenzéknek, a nyolcvanas években szerkesztője a Beszélőnek. Idén lenne 75 éves. A költészet napja alkalmából Szilágyi Lenke fotóművész képeihez Petri-Lukács Ádám írt visszaemlékezéseket. Szilágyi Lenke fotóművésznek pedig az óbudai Platán könyvtárban Petri 75 címmel nyílt kiállítása, ami április 30-ig látogatható.

Tizenöt évesen a József Attila utcai fotóbizományiban vettem egy Olympus gépet a Mozgó Világ-honoráriumaimból. Elhatároztam, hogy fényképész leszek. A Mozgóban rossz versek, szövegek jelentek meg tőlem, ezzel nővérem mamája szembesített a legkeményebben.

Neki nem vallottam be, de pár nap tűnődés után rájöttem, hogy igaza van. Néhány nap szomorúság után ráleltem a kiútra - akkor nem írom, hanem fényképezzem a világot.

Lenke tanított fényképezni, nővérem mamájának élettársa, Pinter József pedig nagyítani. Az ő felszerelésével bajlódtam a vízivárosi padláskonyhában, az ő türelme és pedagógiai érzéke kellett hozzá, hogy kézügyetlen béndzsaságom, figyelemzavaros viselkedésem ellenére, a képek képek legyenek, a papír ne kunkorodjon meg, a lámpát időben leoltsam, a fixatívtól kisebesedett kezemről pedig minden hipochondriám ellenére elhigyem, hogy nem fogják tőből levágni.

Lenkével ezekben az időkben több hónapot töltöttem együtt, s minden pillanat csodálatos volt. Nem csupán arról van szó, hogy elindultunk Erdélybe fotózni, majd Kürtösnél leszállítottak minket a román határőrök, és fegyvert fogtak ránk, hogy Felvidéken, amikor lefényképeztük a „kommunismus nas ciel” táblát egy laktanyánál, akkor a VB feliratú szirénás rendőrautóból kipattant csávók kivették a filmet a gépből. Még csak nem is arról, hogy a debreceni Nagyerdőben Lenkével feküdtünk a füvőn és néztünk együtt egy fát, fényképeztük mind a ketten, és közben Lenke valahogy megtanított a mesterség alapvető szabályaira. Igen, mindez fontos volt, már tudniillik, hogy úgy éreztem élek, történik valami végre, miként az is, hogy egy munkának megfogható eredménye van: ott az a fa, felette az ég, aztán ott lesz a papíron is. Ha akarom látszanak a felhők, ha akarom egy kiégett fehér felületen merednek a semmibe a feketére égetett ágak.

Ennél sokkal többet kaptam Lenkétől: meghitt szabadságot, amelyet életem első tizenöt évében senkitől sem.

Olyan emberek között nőttem fel, akiknek mindenkiről és mindenről szigorú ítéletük volt. Kérlelhetetlenül tudták ki a rossz író és ki a jó, miért jó a sóska és rossz a spenót (vagy fordítva), melyik régi filmen szabad nevetni és miért kínos, ha a másik mozi tetszik neked, hogy szabad hordani az inggallért és hogy nem, mit kell gondolnunk az aznapi Népszabadság vezércikkről és mit nem, miként ítéljük el vagy mentjük fel, aki elhagyta a feleségét, miért van az, hogy a másiknál, akivel ugyanez történt, más mércénk van, hogyan szabad nézni és hogyan nem.

Ezek az ítéletek homlokegyenest különböztek (a mátrix bonyolult volt: apámé és anyámé általában száz százalékban, apám és nővérem anyjának ítéletei hol egyeztek, hol részben nem, hol nagyon nem, nagyszüleim egymáshoz képest, szüleimhez képest, nagynénéim ésatöbbi, akiknek az a pech adatott, hogy valamiképp a felnövekedésemhez asszisztáljanak), de kérlelhetetlenségükben mind sziklaszilárdak voltak.

Bence Gyuri, akinek hatására számos olyan könyvet elolvastam, amiről addig azt hittem nem fontos, miután kamaszkorom egy meghatározó pillanatában felszólított, hogy ne csak olyasmiket olvassak, ami stencilezve vannak (tudniillik addig azt hittem, csak a szamizdat a menő), szóval Bence, aki összebarátkoztatott a világirodalommal, mindig hibátlanul megőrizte intaktságát és humorát ebben a sokféle kérlelhetetlenségben. Valamikor tizenhárom éves korom körül pedig megajándékozott azzal, hogy azt mondta, vegyem észre, sztálinsták között élek. Felszabadító volt, hogy elmondta, de a „sztálinisták” ettől még jottányit sem változtak.

Lenke azt a szabadságot adta, nem szóval, egyszerűen csak a mintával, hogy elég nézelődni. Nézni és nem ítélni. Nem tanultam meg úgy látni, ahogy ő lát, se a fények szépségét, érdekességét, se az előfeltevések, magamra terhelt berögzülések nélküli látást, nem is vagyok olyan szabad (visssza is somfordoltám az íráshoz hamarost).

Hanem abban bizonyos vagyok, hogy Lenke kivételes tehetségű képeinek – legyen az portré, hegycsúcs, egy elbóklászó szamár vagy épp egy szomorú utcarészlet – az ő végtelen belső szabadsága az egyik titka. 

Halott emberről készült fénykép óriás hatalom. Nézem a képet. Becsukom a szemem, felidézzek papás pillanatokat, kinyitom a szemem. Akárhogy is: Lenke-szemen át látom apámat.

Ilyen volt, ilyennek kellett lennie. Ez nem egy írás, nincs vele vita, kétely, ott van feketén-fehéren.

Lenkének jobb szeme van, mint nekem, papa eszerint így néz ki. Így néz ki? Nem is tudom, így néz rám ezekről a képekről.

Szeretem ezeket a képeket, szeretem bennük Lenke tehetségét, szeretem bennük, hogy tudom, amikor készültek papám bizonyosan jókedvű volt, mert mindig örült Lenke társaságának. Szeretett neki bohóckodni.

Halszálka, Ray-Ban, klasszikus korsó - úgy képzelem papa bírta a pillanatot.

Alig egy évvel a halála előtt készült a felvétel. Én a képen Lenkét is látom, pontosabban azt, hogy a papa mennyire örült mindig neki, és ennek az örömnek milyen sok rétege volt.

Először is a szakértelem-fetiszmus. Végtelenül becsülte, ha valaki ért valamihez. Bármihez persze, tetőfedés, leíró nyelvtan, sírgondozás, a lótetű osztódási sajátosságai. Hanem mégis, a „szem gyöngyöre” és „mohó kíváncsisága” mindennél előrevalóbb – Lenke tudása jóval többet adott, mint másoké: nézelődni lehetett, nézni magunkat, a minket körülvevő tárgyakat, nézni Lenke-szemmel és felfedezni az optikáján át a mi képzetünket.

Ráadásul egy fénykép – ha ábrázol valamit, már most azért fényképeknél szerencsére ez már-már szükségszerű – teljes ellentéte annak az idiotizmusnak, amelyről a papa így írt abban az időben, amikor ez a kép született:

A minimum művészetétől a művészet minimumáig
A posztmodernről
Valaha történeteket írtunk,
aztán a nemrég múltban „szövegeket”,
de ezek sem bizonyultak elég tisztáknak,
túlságosan emlékeztettek a valóságra
(elnézést az obszcén kifejezésért),
redukálódtunk hát a mondatokra,
de ez sem megoldás: értelmük van.
Elszigetelt szavak? Ez sem jó.
Lehetséges kontextusokat implikálnak.
Főcsapásirány:betűk; végül az
üres papír.
Amivel kitörölhetjük a seggünk.

Nagyon szépnek látom ezen a képen papát. Szép, vagy csak az teszi széppé, amit mögé gondolok? Nem tudom. Akárhogy is, a legboldogabb évtizedének első hónapjaiban készült ez a kép az Iskola utcában, Bíró Yvette lakásában.

Szilágyi Lenke képei sokszor a legbensőségesebb, legszemélyesebb pillanatot rögzítik arcon, akton, azt hiszem, a személy ismerete nélkül is megindíthatja a nézőt. De nekem ez a kép egy családtörténeti pillanat fontos stációját idézi meg.

Történt, hogy valamikor ’88-ban papám elkezdett átjárni az általa évtizedek óta ismert Pap Máriához, aki életútinterjút készített vele. Ebből a beszélgetésfolyamból szerelem szövődőtt. Igen ám, de akkor már 12 éve élt Mayával apám, akit szintén nagyon szeretett.

A mindenről megingathatatlan és szigorú ítéletet kimondó barátok zöméről apám tudni vélte (igaza is lett, mint később kiderült), hogy ellenségesen fogadnák, ha dobbantana. Talán ennek köszönhettem azt a páratlan bizalmat, hogy egyszercsak felnőttszámba vett, és a Hattyú kocsmában elmesélte, hogy szereti a Marit, nagyon szereti, és ott fogja hagyni a Mayát. Én már azért beleszerettem Mariba, mert egy titok részese lehettem.

Papa így írt erről a korszakról:

Amíg lehet
Ahogyan megyünk összebújva az
Iskola utcán fázós-boldogan
(“őszi szerelem"– mondta kis pimasz
fiacskám) “őszi” – és akkor mi van?
bár, persze tudtuk mi is pontosan,
hogy ami jön, az tél, nem a tavasz,
hogy most már minden utoljára van,
hogy az öregség tele behavaz,
de addig itt a kocsma és az ágy,
addig legyen tivornya, buja vágy
amíg lehet. És aztán szépen együtt,
egymás kezét el többé nem engedjük,
s együtt, együtt bár úttalan-útatlan
toporgunk-tipegünk a tébolyult hóviharban.

Soha olyan boldognak, kiegyensúlyozottnak nem láttam a papámat, mint Marival (halálos betegsége kezdetéig), sose láttam mellette más embert, aki egyszerre volt képes arra, hogy bármiről és bármikor beszélgessen vele és óvja, gondozza őt (merthogy papa ebben utazott - már az óvásra, gondozásra szorulásban).

Nagyon szépek voltak együtt, és talán mégis, igen, úgy lehet, ez a szépség sugárik át a képen, ahol az ötven felé közeledő pasas új életet kezd egy kölcsönlakásban egy nővel, akiről már évtizedekkel azelőtt úgy gondolta, hogy szerelmes belé, de akkor nem lendült hódító-támadásba, mert az egyik legjobb barátja felesége volt Mari.

A kép akkor készült, amikor negyvenéves volt papa. A helyszín a Pala utca, nővérem mamájának lakása. Sulyok Miklós, apám egyik legjobb barátja volt ekkoriban a házigazda ott, egyike azoknak, akik biztosították ezekben a szamizdatos, papát megjelenési tilalommal sújtó korszakban a kenyeret a vajra, vagy hát inkább a vodkát a sör mellé papának. A másik mentor Nagy Bálint volt, akinél Adyligeten sokat lakott is apám, Mayával közös Eötvös utcai lakásukban pedig gyakran pont Szilágyi Lenke lakott olyankor.

a világ fénylik
mint kép fölött
az üveg

– írta papa, nekem pedig sokáig kint volt ez a kép a szobámban. Aztán, ahogy elmúltam negyven, levettem, rossz érzés volt, hogy idősebb vagyok már, mint a képről rám néző apám.

A költő itt költő képében látható (Vajda Misuról is van egy ilyen képe Lenkének: tudniillik, ahol a filozófus filozófusként látható). Az Egyetemi Színpadon olvas fel, illetve épp nem olvas, hanem komolyan néz a maga köré kanyarított füstfelhőben.

Nagyon költő. Azt remélem, nem rúgott be aznap este túl korán a felolvasás feszültsége után.

A feszültség apámnak abban a művészetében állt, hogy ő valóban képes volt arra, amire a viccbéli rabbi, aki előtt és után esik, de ahol ő áll, nem esik az eső. A felolvasóestet megelőzően tajtrészegen, mindenki rettegése mellett tudott felmenni úgy a színpadra, hogy ott csontszáraznak tűnve olvasson fel, még a kérdésekre is kásás szóképzés nélkül válaszoljon, hogy aztán, amikor vége a műsornak újra elmerüljön a „még egyet, vodkát is hozzál” estében.

Nézem ezt a képet, és beugrik egy szöveg, Nádasé, aki fényképezőgéppel nem, de írásban megörökítette ugyanezt:

„Ha véletlenül megláttam a nagy fejét, akkor bosszankodtam, hogy miért nem fényképeztem le még mindig. Felelőtlen, érzéketlen dög vagyok, hagyom, hogy észrevétlenül elfusson mellettem mások élete. Szakállával, nagy fülével, bőre bonyolult krátereivel, ragyáival, elrajzolt, húsos orrával, széles és vastag, mindent benyelő alsó ajkával valósággal felkínálta magát a műveletnek. S még mozgalmasabbá tette a fejet, hogy az erős részletek meg nem álltak a vigyorok, a mosolyok, a grimaszok, a tikkek között. Nagyon jól el tudtam képzelni a klasszikus ellenfényeket, amint súrolják ezt a domborzatot.”

Ezek a képek egy sorozat részei, Lenke elvitt minket fényképezkedni papával, papa – a szorgos, betegen is alakító színész – vitte magával a szép botját, én pedig ott táncikoltam mellette. Készítettünk maffiozós képeket is, meg készült olyan kép is, amelyen Lenke is ott van.

Bár én örültem az együttlétnek, örültem Lenkének, ma visszanézve valahogy idétlennek tűnnek ezek a képek, hogy Kölcsey szobrát miért is másztam meg, azt már sehogyse tudom felidézni.

Hanem van ebből a korszakból egy gyönyörű papavers részlet, amire már utaltam:

“A szem mohó, éhes kíváncsisága,
a nézés gyönyöre, hogy minden látvány
a maga más-más módján színöröm:
egyforma szép a szurok és a csurgatott méz,
és egy kazánház tekergő csövei
burkolva üveggyapottal és sztaniollal.
Vagy egy tengerszem türkizcsöndje kék fenyők közt
és a levegő üveghidege. Egy eldobott
üres cigarettásdoboz céltalan zörgő
összevissza szálldosása az út betonján
a változó szél szeszélye szerint. A mosoly
egy besüppedt ínyű fakó banyácska arcán,
a szemzugában sárga gyantacseppként megülő könny,
valamint a feszes húsú ifjú leány
csöppnyi tokája, fogainak kimutatott fehérje,
miből, bár csak egy kissé, túl sokat mutat,
ám ez nem baj: a szépség
fűszere és forrása – a hiba.
De nemkülönben a munkásasszonyok visszeres lába,
és a piacon a halárusnő pontyvértől és harcsanyáktól
iszamos, félig elfagyott, szederjes, lilás keze –
Mert az angyal a részletekben lakik.”

Papa néznitudása, ha másnemű is, de legalább Lenkeerősségű volt. Ebből állt össze mindaz, amit a ma már szintén nem élő barátja, a legendás hírű dramaturg, Fodor Géza így rögzít: „Érdeklődésének tágasságához volt fogható éles megfigyelőképessége. Epikushoz méltó életanyagot gyűjtött össze pontos megfigyelésekből – innen képeinek, metaforáinak lenyűgöző konkrétsága és érzékletessége.”

Világos színek, üdébb, melegebb minden ezen a képen, mint a papáról készült képeken általában. Olyan életerős ezen a képen az apám (lásd még:”Az én apám ha egyet szólna / Hajh, megremegnének sokan,”). Ráadásul jól láthatóan ritka a pillanat: színjózan.

Rég nem láttam ezt a képet. Most, hogy Barakonyi Szabolcs kérésének eleget téve figyelem egy ideje, észreveszem, hogy ez a világos nadrág is tetszik nekem.

Amikor meghalt a papám, Mari felöltöztette öltönybe. Egy szék karfáján ott volt több zakó. Egyet felvettem, gondoltam, mostantól abban fogok járni. Akkor fakadtam sírva, magamnak is váratlanul, amikor észrevettem, hogy az alkar középig érő, nekem begombolhatatlan ruhadarabban bizony nem vihetem magammal papát.

Nézem, ahogy néz ezen a képen.

“Az én szemem száraz. Nézni akarok vele.
Nem túl sok ugyan
a látnivaló, de a szürkületben
kiélesedik minden:
egy női test, egy faág,
arcod pihéi. Nem akarok
semmit. Csak nézelődni.” 

Lakást kerestem épp, apám megemlítette Mészölynek, aki felhívott magához, azzal, hogy kiadja kis Guyon közi lakását nekem. A hatalmas, gyönyörű szép, számtalan kinccsel, a téli kertbe befutó vadszőlővel kivételes pompáját mutató Városmajor utcai lakásban Alaine a kiadásra szánt lakás hátrányairól mesélt nekem, hogy drága a villany, de csak azzal lehet fűteni, alacsony a mennyezet, nyáron az ablak előtt terebélyesre nőtt hársfa minden fényt elvesz. Mészöly szórakozottan bólogatott, aztán azt mondta, hogy elkísér a lakásba, hátha van ott valami, amire szüksége van. Régen ott írt, mondták, de már nem használja, valami jelképes összegért kaptam meg.

A rövid úton az autóban egy szót sem szólt, hanem a lakásban nagyon felélénkült, leültetett az ágyra, megveregette, átöltelt és azt mondta nekem: Annyi lányt tettem itt boldoggá, sose érhetsz a nyomomba.

Mélységesen zavarba jöttem. Valahogy olyan derű, nagyszülős nyugalom, békebeliség áradt a Városmajorban, hogy az idősen is ógörög szobor szépségű Mészölytől a megjegyzésből kinyíló világ teljesen elkápráztatott. Papának mindenesetre nagy örömet szereztem, amikor beszámoltam Miklóssal folytatott beszélgetésről.

Alaine pedig papa haldoklásakor jelezte, hogy mindenben számíthatunk a segítségére.

Néha erősen elszomorít, hogy Sámi nem ismerte szüleimet. Sokszor elgondoltam, hogy amilyen alkalmatlanok voltak szülőnek, olyan nagyszerű nagyszülők lettek volna. Alkalmi csillogás, felelősség nélkül.

Ezen a képen nagyon édesen néz ki. Azt hiszem, ha van jelző, amit kihúzna magáról apám, az édes bizonyosan az lenne, de hát mit tehetek: ezt látom a fényképet nézve.

Az én kisfiamnak, ha van szerencséje, az mindenképp, hogy a papája nem nemzeti költő, hanem lézengő ritter, így senki nem lesz kiváncsi a róla írt emlékeire. Nagyon messze estem a fától amúgyis. Egyszerű napok, ha működnek, az az öröm, sőt maga a működés az öröm: játszunk, beszélgetünk Sámival, főzés, munka, azért és annyit, hogy működjönek a hétköznapok, ne omoljon ránk a „bárcsak úgy élhetnénk, ahogy élünk” törékeny építménye.

Békés ellenminta-élet.

A „selejt bosszúja vagy”, mondta egyszer vicceskedve a papa, és amikor megkérdeztem, hogy ez mit is jelent, nagy élvezettel adta elő a c-film nevű kezdetleges óvszerről szóló történetét.

Ő egyébként jó fiú volt, haláláig járt a mamájához hetente többször.

A nagymamánál ültem, talán utoljára. Ő feküdt az ágyon, nem tudott már felkelni. 70 éve ölték meg a férjét Pesten, 16 éve halt meg apám, a kisfia, pár házzal arrébb, itt Budán.

Bő hét évtizede érkezett Belgrádból Pestre – kis időre, míg elcsitul a háború ott – itt ragadt örökre. Nem szereti, sosem szerette Budapestet.

Mit keres itt? Miért él még? – kérdezte. S mit keresek én itt ebben a kicsi lakásban, feszengtem, nézve a kisfiamat, aki ment volna már, ahogy én is. Kegyetlenül önzők voltunk.

Hihetetlen, hogy apám itt nőtt fel. Ebben a szobányi térben, ahol legfeljebb a fürdőszobában lehetett egyedül. Gimnazista volt, amikor elkezdett a Jeney kocsmájában inni, itt a Vízivárosban. Több-kevesebb kitérővel meg is maradt egy életen át a vizivárosi kocsmák zajos magányában.

A nagymamánál ültem, aki nélkül vélhetőleg nem élnék, hiszen gyereknevelésre mérsékelten sem alkalmas szüleim az első években leginkább rábíztak, a nagymamánál, aki idegesített, feszélyezett. Azt gondolom, szerettem, szerettem nagyon, de milyen szeretet ez, hogy fáj ott lenni. Bár régi emlékeknek örvendek még, százszor elmesélt hódsági történeteknek, nagymama gyerekkora, amikor még a világ olyan volt, amilyennek értette. Volt 21 felhőtlen éve, azt mesélte, idézte fel majd nyolc évtizeden át.

Hanem apám jól szerette őt. Feljárt hozzá, ugyanazokat az unalmas-veszekedős párbeszédeket lefolytatni, "de anyám....", "ugyan, kisfiam...".

Ilyen igazi szép szeretet, törődős, mindennaposságos volt.

Ez is benne volt apámban, bár álcázta, talán leginkább nagymama és Mari élhette meg leginkább, meg talán egy kicsit az olvasó is, ha Szilágyi Lenkének ezt a képét figyelmesen nézi.

A kiállítás megtekinthető 2018. április 30-ig az Óbudai Platán Könyvtárban; Arató Emil tér 1., Budapest