Ezekben az arcokban benne van egy város sorsa

Milyen képek jutnak eszünkbe, ha egy szenvedő, leépülő posztindusztriális városra gondolunk? Milyen képekkel lehet ábrázolni azt a folyamatot, ahogy egy valaha virágzó város alól a globális gazdaság kihúzza a talajt, amikor a gyárak elmennek, az üzletek bezárnak, az emberek elveszítik a munkájukat? Eszünkbe juthatnak képek betört ablakokról, üres ipari épületekről, az utca repedései között kinövő fűről vagy a kapualjakban elhajigált üvegekről és tűkről. Ilyeneket viszont alig látni Caleb Stein képein, pedig pont erről, egy ilyen helyről szólnak. A fiatal fotográfus Down by the Hudson című sorozatának képei leginkább arcokat, embereket ábrázolnak.

A sorozat képei Poughkeepsie városában készültek, amely New York államban, a Hudson folyó partján fekszik, nagyjából 130 kilométerre északra Manhattan belvárosától. Ez egy kisváros, kevesebb mint 33 ezer lakossal, akiknek 19 százaléka a szegénységi küszöb alatt él. Hogy mi történt Poughkeepsie-vel? Szociológusok megfogalmazása szerint megszenvedte az amerikai gazdaság posztindusztriális átalakulását. Ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy 2008-ban, a válság alatt leépítette a város szélén álló gyárának gyártókapacitását az IBM. A cég az 50-es évek óta gyártotta itt a számítógépeit, itt készült például a Deep Blue, az a számítógép is, amely 1997-ben megverte Garri Kaszparovot sakkban. A gyárban még mindig folyik gyártás és tervezés, de ez már csak árnyéka a régi időknek.

Van, aki másra vezeti vissza a város bajait. Egyesek szerint az átalakult autópálya-hálózat miatt kevesebb ember jön a városba, mások szerint a város új beváráslóközpontja elszívta a forgalmat a főutca üzleteitől, megint mások szerint a Poughkeepsie körül lévő neves egyetemek és főiskolák, mint a Vassar College vagy a Culinary Institute of America, nem vesznek részt eléggé a város gazdasági körforgásában.

Akárhogy is, Poughkeepsie még mindig egy gyönyörű és ellenálló város, gyönyörű és érdekes emberekkel. Sokat lehet tőlük tanulni, efelől semmi kétség

– írja Stein, aki pont ezt akarja visszaadni képeivel. A 24 éves fotóművész nem idevalósi, Londonban és New Yorkban nőtt fel, viszont a Poughkeepsie-ben lévő Vassar College-ban diplomázott művészettörténészként 2017-ben. Ugyan dolgozott a Christie’s aukciós házban és olyan neves fotográfusoknak, mint Bruce Gilden, végül diplomázás után inkább Poughkeepsie-ben maradt, hogy folytathassa projektjét, hogy megörökítse a város arcait, mindeközben felszolgálóként tartva fenn magát.

A Down By the Hudson képei leginkább a város három mérföld hosszú főutcáján készültek. Stein azt írja, nagyvárosi gyerekként egészen más képe volt a kisvárosi főutcáról, mint amit itt tapasztalt. Az írja, arról a szóról, hogy főutca, neki egy amolyan idilli kép jutott eszébe, olyan, mint amit Norman Rockwell festményein lehet látni. Poughkeepsie-ben ehhez képest valami egészen mást tapasztalt, ezt a különbséget szeretné feldolgozni folyamatosan bővülő képsorozatában.

Ezzel a projekttel az a célom, hogy olyan fotó-szimbólumokat hozzak létre, amelyek visszaadják, hogy szerintem most hol tart Amerika.

Stein képein sok az arc, sok a megviselt arc, a ránc, a karikás szem vagy a monokli.  És vannak, akiknek arcán csak a fáradtság, a kilátástalanság vagy az unalom látszik, de van, aki mosolyog. Nagy tragédiák nincsenek, az emberek dolgoznak, fürdenek, kosaraznak, pihennek, élnek. Caleb Stein ugyanakkor az Indexnek hangsúlyozta: a képek nem csak a nehézségekről, a szenvedésről szólnak. Azok magukról az emberekről, a lélektanukról és a fotográfussal kialakított viszonyukról mesélnek.

Hogy mi a történetük, azt mi, a nézők nem tudjuk, de Stein szerint pont az a fontos, hogy képzeljük el, próbáljuk kitalálni. Ahogy Amitava Kumar, a Vassar irodalomprofesszora írja Stein munkássgáról, a képeket látva mind azokat a kérdéseket tesszük fel magunkban a képen szereplő embereknek, amiket a fotós is föltesz a lencsén keresztül: hogy vagy, milyen a napod van? A fotográfus ezeket a kérdéseket naponta fölteszi, egyszerű hétköznapi emberként jár Poughkeepsie főutcáján, így tudja visszaadni, hogy hogyan is élnek, hogy is érzik magukat az ottaniak. És ez az, ami leginkább hiányzik azokról a képekről, amelyek először eszünkbe jutnak a leépülő iparvárosról: az emberek, az arcok.