A mi harcunk akkor kezdődött, amikor véget ért a háború

2019.05.03. 17:39 Módosítva: 2019.05.03. 23:28

A háborúnak már harminc éve vége, az anyák már letettek eltűnt fiaikról, de még mindig reménykednek abban, hogy legalább a maradványaikat viszontlátják.

Szaddám Huszein iraki diktátor 1980-ban támadta le meglepetésszerűen az egy évvel korábbi iszlám forradalom miatt védekezésképtelennek tartott Iránt. Azonban a Khomeini Ajatollah vezette síita teokrácia meglepő hatékonysággal mozgósította az iráni lakosságot, és a papíron esélyesebb iraki hadsereg a kevéske területi nyereségét is elveszítette 1982-re. A frontok megmerevedtek, és Irak és Irán újrajátszották az I. világháborút: szögesdrótakadályokkal, lövészárkokkal és mustárgázzal. Fontos különbség volt azonban, hogy mindkét oldal célba vette a civil lakosságot, és az olcsó, de pontatlan ballisztikus rakétákkal sikerült is mindkét oldalon százezres veszteséget okozni. A háború végül 1988-ban az egyik oldal győzelme helyett kölcsönös kimerültséggel ért véget, de sok ember számára a harc akkor kezdődött igazán, amikor a háború véget ért.

A holtak és megnyomorítottak, a gyászolók és a kitelepítettek millióinak sorsa a mai napig rányomja a bélyegét Irán mindennapjara. Számos embernek kellett megtanulnia együttélni háborús sérüléseivel, vagy a Nyugat támogatásával harcoló Szaddám által gátlástalanul bevetett vegyi- és biológiai fegyverek pszichés mellékhatásaival. Több tízezer gyászoló család hiába várja vissza elesett fiát, hogy a muszlim tradícióknak megfelelően búcsúzhasson tőle. Huzesztán tartomány több települése a mai napig romokban hever, az évi kétmillió háborús zarándok által látogatott egykori frontvonalakra pedig kiterjedt és magukra hagyott aknamezők emlékeztetnek. Vannak, akik olyannyira képtelenek elszakadni elveszített szeretteiktől, hogy a sírjuk felett tartják az esküvőjüket. A táj és az emberek rehabilitációjának az sem kedvezett, hogy a teheráni rezsimet számos szankciós hullám sújtotta, vagy – a nemzetközi nukleáris megállapodás 2018-as amerikai felmondása után – sújtja. De legalább Iraktól nem kell tartani, Szaddám 2003-as megbuktatása után Bagdadban egy Teheránnal felekezeti alapon is sokkal barátságosabb kormány került hatalomra.

Fatime Behbudi teheráni fotós a légvédelmi szirénák rikoltásai, az iráni fővárost célzó rakéták robbanásai, a mártírokat sirató hírek és a Szaddámra szórt átkok között született meg 1985-ben. És ahogy felnőtt nővé cseperedett, úgy kellett újra meg újra átélnie az élményt, hogy az emberek még mindig a háborúról beszélnek, hogy „a sebek még harminc év elteltével sem gyógyultak be”. De Behbudi kamerával a kezében közelebb tudott kerülni a háború testi vagy lelki stigmáit hordozó honfitársaihoz, és úgy érezte, hogy hat éve folytatott „A háború ma is köztünk van” címet viselő projektjével fel tudja hívni a nemzetközi nyilvánosság figyelmét arra, hogy mi is lenne az ára egy újabb, Irán elleni agressziónak (amit egyébként a befolyását Jementől Szíriáig fegyveres milíciák útján kiterjesztő síita teokrácia nem kis részben saját magának is köszönhetne). De Behbudi hozzáállása nem politikus, hanem humanista: „Azt szeretném, ha képeim megszólaltatnák azokat az embereket, akiket feláldoztak a háborúban, és akiket azután szépen el is felejtettek. Remélem, egy napon a politikusok és a hadurak meg fogják hallani ezeket az elveszett hangokat.”