Amikor egy kép tényleg többet mond ezer szónál

Az egyik első utcai fotó egy párizsi utcán készült még 1838-ban, és az első portré - legalábbis amiről tudunk - csak évvel később követte. Az azóta eltelt közel kétszáz év egyik legmeghatározóbb műfaja a street photography, vagyis az utcai fotózás lett. Ennek egy szeletet mutatja be a Street. Life. Photography című kiállítás. Az elmúlt hetven év legjobb utcai fotóiból álló tárlatot a Bécsben, a Kunst Haus Wienben lehet megtekinteni. A gyűjtemény csaknem negyven nemzetközi és osztrák művész több mint kétszáz felvétele mentén az 1930-as évektől napjainkig kalauzol végig az utcai fényképezés világán.

Az utcai fotózás nagyon sok változáson ment át, ahogyan ezt a műfaj több évtizedét felölelő tárlat is mutatja. A 19. században szinte minden fényképész utcai fotósnak számított, hiszen az utcán felállított kis stúdiókban állhattak modellt az emberek, a 20. század elején pedig sajnos összemosódott a haditudósítással, aztán az analóg fotózást felváltotta a digitális fotózás, és pár éve már mindannyiunk zsebében ott lapul egy fényképezőgép az okostelefonnak köszönhetően. A műfaj persze nemcsak a történelme miatt sokszínű, hanem a művelői miatt is. Változó, hogy kinek milyen témák fontosak, ki az, aki kellő távolságtartással, külső szemlélőként örökíti meg a pillanatokat, ki az, aki részese akar lenni az eseményeknek, ki az, aki spontán módon lekapja azt, ami (vagy aki) szembejön, ki az aki kukkolóként figyel, és ki az, aki magát is belekomponálja a képekbe.

Nem kell feltétlenül embereknek szerepelni a képeken, de néha egyetlen arckifejezés többet mond egy szépen szerkesztett sorozatnál, ami csak az épített környezetet mutatja be. És pont ezért nem lehet elmenni egy igen fontos kérdés mellett, ez pedig a személyiségi jogok, pontosabban a képmáshoz való jog problémája. Magyarországon viszonylag szigorú a szabályozás, és csak akkor “nincs szükség az érintett hozzájárulására a felvétel elkészítéséhez és az elkészített felvétel felhasználásához”, ha tömegfelvételről és nyilvános közéleti szereplésről készült a fénykép. Persze nagyon sok remek fotó soha nem született volna meg, ha a művészek engedélyt kértek volna, vagy nem kacérkodtak volna a voyörizmussal. Az utóbbira egyébként nagyon jó példa Merry Alpern Dirty Windows (Mocskos ablakok sorozata). A fotós egy illegális szexklub mosódójának ablakán keresztül befotózva örökítette meg a vendégek és az ott dolgozok - fogalmazzunk finoman - intim pillanatait. 

És ahogyan a dokumentarista műfaj egyik ismert képviselője, Martin Parr mondta, kicsi az esély arra, hogy a lefotózott emberek közül bárki is megjelenjen egy ilyen kiállításon, ha pedig mégis megtörténne, hogy valaki felismeri magát vagy egy ismerősét, akkor elég ott helyben foglalkozni ezzel a problémával. Persze mi magunk is teljesen máshogy viszonyolunk már ahhoz, ha észrevesszük, hogy fotóznak, egyre többekben buzog a szereplési vágy, másrészt lehetetlenség is lenne elbújni minden objekítv elől, aminek a látómezejébe bekerülünk, főleg egy olyan környezetben mint a nagyvárosok utcái. 

A Street.Life.Photograpy kiállítás 2020. február 20-ig a bécsi Kunst Hausban (1030 Bécs, Untere Weißgerberstraße 13.) tekinthető meg. A tárlat Deichtorhallen Hamburg/Haus der Photographie kiállítása, és törzsanyaga F. C. Gundlach, ismert német divatfotós gyűjteményéből származik, és Sabine Schnakenberg a kurátora. Egy ilyen átfogó kiállításnál természetesen kell valamilyen szervezőelv, vezérfonal. A fotókat öt téma szerint csoportosították, ezek a következők: utcai képek, szerencsétlenségek, tömegközlekedés, anonimitás és elidegenedés.