18

Csak felnőtteknek

A következő oldal tartalma a kiskorúakra káros lehet. Ha korlátozná a korhatáros tartalmak elérését a gépén, használjon szűrőprogramot!

Az oldal tartalma az Mttv. által rögzített besorolás szerinti V. vagy VI. kategóriába tartozik.

Szelfizés önarckép nélkül

Bár a vágy önmagunk megörökítésére messze megelőzi a fényképező feltalálását, mára ennek a vágynak a kielégítése a kezelő felé néző kamera telefonokba építésének és az egyszerű fényképmegosztási lehetőségek elterjedésének köszönheten ugyanolyan rutinná vált, mint a fogmosás. A jelenlegi trendek alapján az ezredforduló körül született generáció tagjai halálukig várhatóan fejenként 25 ezer szelfit fognak posztolni.

Abban a korban, amikor arcunkat minden nap a világ elé tárjuk, egészen különleges az a mód, ahogy Harris Mizrahi próbálja megmutatni magát. A New York-i fotós ugyanis saját “sebezhetősége” és bipoláris depressziója miatti kapcsolatteremtési nehézségei miatt tulajdonképpen portréfotókból építi saját arcképét. Modelljeit véletlenszerűen választja ki és szólítja meg, hogy a portrékban ne csak a puszta alak legyen benne, hanem a kapcsolatteremtés, a saját magából való adás és a belehelyezett bizalom is. Éppen ezért Mizrahit nem az "igazság" érdekli, hanem az "igazságok", képeit a fantázia és valóság közti szürkezónába lövi be.

Mizrahi a világháború utáni korszak egyik nagy country-sztárja, Marty Robbins által megénekelt mindennapi történetek hatására fordult el a hiperurbánus New Yorktól és az utcafotózástól, és kezdte felfedezni az Inside Out díjnyertes sorozatának főszereplőjét: az amerikai vidéket. Utazásait egyfajta terápiának éli meg. Nem jelöli ki úticélját, nem tervezi meg az útvonalat. Néha néhány órát utazik, néha hetekig van távol otthonától. Kis bárokban, motelekben, az utcán, vagy véletlenszerű lakásokba bekopogva szólítja meg modelljeit. “Az ösztöneimet követem, melyek idővel egyre élesebbé, kifinomultabbá váltak”.

Mert Mizrahi a szelfizéssel ellentétben nem a tervezettet, a szépet, a hatásosat keresi; szerinte a spontaneitás, és a “tervezett alultervezettség” az, ami képeinek erőt kölcsönöz:

Az emberek mindig bonyolultak, és én mindig az emberi dimenziót keresem bennük, ami ellentmond a kliséknek és feltárja törékenységüket, esetlegességüket. Ami megmutatja, hogy emberek.

Paradox módon Mizrahi képein néha az emberi portrékat az emberek nélkül emberi környezet - az előkert, vagy a háziállatok - rajzolja ki, de egyébként is, mindenhol hangsúlyos a mikrokörnyezet vagy a városi táj által kijelölt tér.

Eleinte az volt számára a legnehezebb, hogy teljesen idegen embereket szólítson meg, de Mizrahi szerint soha nem szabad idegeskedni, mert ha egy ismeretlenül idegesen közelít valakihez, akkor az hasonló reakciókat vált ki. A fényképezésben amúgy is mindig van egy eredendő és kölcsönös bizalmatlanság, mondjuk Mizrahi pont ezt a dimenziót akarja eltüntetni:

Tényleg szeretetet érzek azok iránt, akik a kamerám előtt állnak, és ezek miatt a pillanatok miatt válik a fényképezés igazán személyessé. Valamit én is mindig adok cserébe. Csak így lehet ezeket a képeket elkészíteni. Fotósként neked is meg kell mutatnod, hogy te is hajlandó vagy sebezhetővé válni.

És Mizrahi ebben a kölcsönös sebezhetőve válásában nem csak képei alapján lehet sikeres. Ugyanis elmondása szerint sok találkozása nem merül ki a fotózásban, a legváratlanabb helyeken ültetik le ebédelni, marasztalják ott éjszakára.

Ebben a cikkben a téma érzékenysége miatt nem tartjuk etikusnak reklámok elhelyezését.
Részletes tájékoztatást az Indamedia Csoport márkabiztonsági nyilatkozatában talál.

Indamedia Csoport