Ilyen ma a világ egyik legöregebb városa

Katharina Roters néhány éve már megmutatta, hogy a számunkra legmegszokottabb építészeti formák is izgalmasak lehetnek. A Hungarian Cubes a Magyarország-szerte elterjedt Kádár-kockákra hívta fel a figyelmet, új kiállítása viszont egy olyan világba kalauzol, amely a legtöbbünknek ismeretlen. 2000 óta készült örményországi fényképeiből mutat be ugyanis egy válogatást a festőművész-fotós a Mai Manó Házban, Kopeczky Róna kurátor segítségével.

A téma itt is az építészet. Csak míg a Hungarian Cubes lényege az volt, hogy rengeteg hasonló házat ugyanabból a szögből, ugyanolyan technikával, ugyanolyan utómunkával mutatott be, az Egy álom anatómiája nagyon sok féle témát dolgoz fel, nagyon sokféle nézőpontból, nagyon sokféleppen. Semmiképpen sem kevésbé izgalmasan.

A későmodern betonépítészet, a mostanában egyre divatosabb brutalizmus az egész világon ismert volt, mindenhol épültek házak ebben a stílusban. De sehol nem volt olyan népszerű, mint a keleti blokkban, ahol gyakran minden fantázia nélkül, silány minőségben és ötlettelenül készítették sorozatgyártásban az ilyen épületeket. Ismerős lehet ez Magyarországról is, de a Szovjetunióban minden eltúlzott volt ahhoz képest, mint amit mi megszoktunk.

Ott tényleg egész városokat próbáltak meg egyszerre felhúzni az új technológiával, sokkal inkább a „semmi közepén”, mint nálunk, és ennek a következménye az, hogy most sokkal nehezebb helyzetben vannak, mint mi, amikor rehabilitálni, élhetővé tenni kellene azokat.

Egészen abszurd látványt nyújt Katharina Roters képein, ahogy a több ezer év alatt egymásra rakódott fejlődési rétegeket mennyire „agyon tudja nyomni” a szovjet időszak néhány évtizede. Majdnem harminc évvel annak felbomlása után is. Igaz, épp ez a sok ezer éves múlt az, ami meg is nyugtatja az embert: ez a néhány emberöltő semmiség a város történetéhez képest.

Az igazán megdöbbentő fotók Mecamorban készültek úgy harminc kilométernyire az örmény fővárostól. Egy teljesen soha be nem fejezett szovjet atomvárosról van szó, amelyet eredetileg 36 ezer lakosúra terveztek. Központilag találták ki az egészet, minden kiegészítő létesítményével együtt.

Nemcsak a brutalizmus, de a szellemvárosok is igen népszerű téma manapság. Mecamor azonban nem szellemváros, több ezren lakják mind a mai napig. Pont ez a csendes elmúlás, és az az ellentét teszi izgalmassá a képeket, ami a tervezett méretek és a jelenlegi használat között feszül.

De ez a feszültség máshol is tetten érhető Katharina Roters fotóin. Mecamor ugyanis – mint számos más mesterségesen létrehozott település Ázsiában – tulajdonképpen egy belváros külváros nélkül. A sokemeletes házak mellett már természeti táj kezdődik. Az egyik képen,

A furcsa érzést fokozzák bennünk azok a képeken megjelenő apróságok, amelyek azt mutatják be, hogyan próbálják a lakók humanizálni a betonfalansztert. Teregetők, padok, sőt akár az ablakrácsok is ilyenek. A gigantikus épületekre tapadó kis parazitaépítmények, bódék egyrészt azt jelzik, hogy valami nincs rendben, valami hiányzik ezekről a monstrumokról. És sajnos azt is, hogy ezeket organikus fejlődés soha nem fogja szebbé, befogadhatóbbá tenni. A reménytelenséget mutatják a befejezetlen csontvázak is: semmi esély arra, hogy egy csökkenő népességű településen egyszer még elkészülnek ezek a lakónegyedek. Főleg úgy, hogy a használatban levők rendbetételére sincs remény.

Nekünk, magyaroknak, akik ma is ott sétálunk a hatalmasnak gondolt panellakótelepeken, esetleg éltünk is a szocializmusban, még inkább megdöbbentők ezek a képsorok. Ezernyi apró részlet lehet ismerős a képekről az erkélybeépítésektől a jegenyék alatti padokig. Mégis, ami ezekből összeáll, az idegen, távoli, és kicsit ijesztő nekünk.

A kiállítás március 8-ig látható a Mai Manó Házban, amihez március 26-án egy beszélgetés is kapcsolódik. Mélyi József (művészettörténész, műkritikus), Rényi András (művészettörténész, esztéta), Smiló Dávid (építész, a Paradigma Ariadné társalapítója) és Jász Borbála (filozófus, művészettörténész) beszélget arról, hogy mi közünk az építészeti és urbánus utópiákhoz, illetve mit örököltünk a szocializmus utópisztikus törekvéseiből, hogyan formálják identitásunkat a mai napig.