Fotográfiai zarándoklat a régen elhagyott szülői házba

A Budapest Fotográfiai Ösztöndíj támogatásával megvalósított Kockavető című projektben szüleinek nagyon fiatalon való elvesztését dolgozza fel Bartha Máté a hátrahagyott fényképek, rajzok, naplóbejegyzések és visszatérő álmainak vizsgálata mentén. Ezeket a töredékeket útikalauzként használva járja be szülővárosa minden kerületét, hogy egy új, múlt és jelen határán álló személyes mitológia építésére tegyen kísérletet. A kiállítás kurátora Csizek Gabriella, és a tárlat a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ 8F Galériájában tekinthető meg 2025. június 1-ig.

„Vissza akarok térni a régen elhagyott szülői házba, hogy még egyszer, utoljára a hatalmas, Dunára nyíló ablakhoz állva nézhessem a sárgán tükröződő napfényt. A kilátás kisgyerekkorom óta visszatér álmaimban: egy néma várost látok szikrázó napfényben, szürke házait az áradó Duna végtelen vize nyeli el. Ebben a lakásban születtem, egyik legkorábbi emlékem édesapám látványa, ahogy az ablakban áll, nézi a Gellért-hegyet, a felhőket” – ez a vágyakozás áll a Kockavető, az emlékezet és a véletlen által formált fotográfiai zarándoklat középpontjában.

A véletlen által meghatározott helyszíneken pedig az archív anyagokkal összefonódó, gyerekkora óta lejegyzett álmaiból – amelyekben a néma várost elnyeli az árvíz, vagy egy sötét bárház végtelen folyosóin bolyong – kiindulva készíti képeit.

Mindent, amit azóta alkotó emberként csináltam, a dolgok látszólagos esetlegessége és a mögöttük megpillantani áhított szent rend közti feszültség motivál. Istent vagy Isten hiányának végső bizonyítékát keresem, vagy csak beleszerettem a keresésbe. Egy részem gyerek maradt, aki azt hiszi, hogy ha eleget keresgél, majd valaki vagy valami megmondja neki, hogy mi miért történik.

A maga módján próbál értelmet adni a vele történteknek, a szétszórt emlékek közt új kapcsolatot teremt, a várost orákulumként használva mintázatot keres a sors látszólagos önkényében. Az út abban a rég eladott lakásban ér véget, ahol gyermekkora kezdődött, és ahol szülei élete véget ért – nyomon követve a láthatatlan szálakat, amelyek az emlékeinket örökre összekötik a hellyel, ahol megszülettek.

„Kísérjenek kedvenc dolgaim, a reggeli köd, a busz ablakán beszűrődő napfény és az emberek, akiket annyira szeretek. Kísérjenek anyám fiatalkori tusrajzairól ismerős utcarészletek, az apám fekete-fehér fényképeire dermedt téli, göcsörtös fekete fák vagy a könnyűbúvárkodása idejéből származó rejtélyes, elmerülését mintha előre jelző fotósorozat. Rajzolja ki a véletlen az utamat ezúttal is, ha már a kezdetektől fogva velem volt” – mondta munkájáról Bartha Máté.

Első álom

Mind a négyen sétára indulunk a rakparti lakásból. Le a lépcsőházban, ki a kapun a Dunához. Együtt megyünk, fogjuk egymás kezét. A Március 15-e téren egy bódénál furcsa édességet veszünk, mint egy fánk, forrásban lévő vízzel teli etri-csészében úszkál, és van benne valami ijesztő. Sokáig nézem a vízben mocorgó fánkot, a látványa az emlékembe ég. Hamar visszaindulunk, de valami megváltozott, az én kezemet már nem fogja senki, szüleim és testvérem együtt mennek előre, egyre lemaradok. A kapu is valahogy feljebb került, nagyobbat kell lépni, ők feljutnak, de én lent maradok, és nézem, ahogy eltűnnek a sötét folyosón.

(Részlet a kiállítás szövegéből)

Harmadik álom

Kiárad a Duna, de a Duna itt tenger, és hatalmas hullámokkal söpör végig az utcákon. Figyeljük, ahogy közeledik, robajjal, elsötétítve az eget, aztán ordítva menekülünk előle, utcáról utcára, de hiába. Már a tetőkön állunk, a házak szürke nyersbeton kockák, üres, sötét ablaknyílásokkal. Nyugalom van. Az ég tiszta és kék, tűző nap, éles árnyékok a tetőn és a horizontig terülő tükörsima, mozdulatlan víztükör. A közelben még látszik egy-egy ház teteje, de hamarosan ezeket és a miénket is el fogja lepni a végtelen víz. Most már minden nagyon békés.

(Részlet a kiállítás szövegéből)

Ötödik álom

Az ágyamban fekszem, sötét van, a szomszéd szobában a barátaim beszélgetnek. Valami nincs rendben. Résnyire nyílik az ajtó, valaki benéz kintről, de nem vesz észre. Azért nem vesz észre, mert halálos beteg vagyok, vagy mert már ott sem vagyok igazán. Visszacsukja az ajtót. Az ablakon át, a redőnyön keresztül élénksárga fény tör be, sávosan. Kiemelkedek az ágyból, kirepülök az ablakon, és száguldok a házak között az éjszakai ég alatt.

(Részlet a kiállítás szövegéből)

Hetedik álom

A testvéremmel a kettes villamoson állunk a kocsi orrában, ahogy a délutáni, ragyogó napsütésben a villamos az egész rakpartot elöntő kristálytiszta víz alá bukik. Tengeralattjáróként süllyedünk a mélybe, de odalent is kivehető a korzó minden részlete, kövei, a lámpaoszlopok díszei, a fák sziluettje. A villamos ablakai kaleidoszkópként törik az aranyszínű fényt, és sokszoroznak meg minden árnyat és csillogást. Száguldunk vissza a felszín fele.

(Részlet a kiállítás szövegéből)