Nem megszűntem, csak most valahogy nem vagyok

január 14., 18:33 Módosítva: 2020.01.20 07:44
7588

Terhes vagyok, mondtam, amikor még igazán teher sem volt az állapotom, és később is ezt használtam, amikor meg már az volt. Amikor már nehéz volt felvenni a cipőmet, éjszaka nem aludtam, mert bárhogy fordultam, mindenhogy fájt, és rettegtem, nehogy koraszülött legyen a kisebbem, mert közben a nagyobbat emelgetem. És aztán megszülettek a gyerekeim, én meg vártam a nagy érzelembombát, hogy most már akkor én vagyok az ő édesanyja. De nem jött.

Jött viszont a védőnő, először, miután hazaértünk, aztán mondta, hogy majd jön egy hét múlva is. Aztán egyszer csak csengettek. A védőnő. Mit keres itt? Azt mondta, csak egy hét múlva jön, mindegy, biztos a szomszédot keresi, sorházi lakás. Csapzott vagyok, beengedem a kapun, jön mögöttem, utánam. Nem azt mondtad, hogy jövő héten jössz? Jövő hét van, feleli. Nekem pedig nincsenek emlékeim. Nem értem, hogy telt el egy hét, összefolyik minden, a kakis pelusok, az állandó etetések, a bizonytalanság, a félelem, az aggódás, hogy majd nem fogok helyt állni. Persze, sejtettem, hogy nem lesz minden rózsaszín cukormázas álom, de sosem gondoltam, hogy a síró gyerekemmel a fürdőszobában ülök majd totál kiütve a fáradtságtól, kezemben egy hajszárítót zúgatva, csak hogy valahogy elaludjon. Fehér zaj, írta a Google, a Google, ami először a legjobb barátom lett, aztán örök ellenségem. Mert mindenre van tanácsa, ötlete, és mindenről megmondja, hogy normális, aztán meg, hogy nem az. 

Gáldi Vinkó Andrea Sorry I Gave Birth I Disappeared But Now I’m Back című sorozata több tucatnyi emlékemet hozta felszínre. Képeinek júliusban a FERi galéria adott otthont: a galéria falain kis méretű fotók sorakoztak, rózsaszín ragasztószalaggal rögzítve, a képek között szöveges, rajzos papírlapok álltak. Nincs távolság, közelség van, hiszen ez egy magánbeszéd, a fotóművészből lett anya öndefiniálisi kísérlete, annak megörökítése és átadása.

„Ez a munka, ami lehet, sosem lesz több, mint egy folyamat, valójában arról az érzésről szól, hogy kitermeltem és megszültem valakit, akit mindennél jobban szeretek. Önmagamnál is jobban. Az alkotásnál is jobban.

Nem szűntem meg létezni, csak valahogy most egyáltalán nem vagyok.

Kevésbé hiszek magamban, az alkotásban, és ezek jelentőségeiben. A sorozat ezekről a kételyekről, félelmekről, kérdésekről szól. Erről a változásról, a megértésről és az emlékezésről. Arról a folyamatról, amelyben minden olyan fontosnak tűnt, és pont mire talán megértettem volna, már vége is lett, és egy újabb kihívás elé állított. Hogy lehet, hogy valami, ami annyira ősi és univerzális, mint az anyaság, mégis annyira magányos. Hogyan lehetséges, hogy még mindig nincsenek válaszok. Hogy még mindig ennyi tabu van körülötte. Mi történik a testünkkel, a hormonjainkkal, a gondolatainkkal, a barátságainkkal és a szerelmünkkel. Mi lesz a karrierünkkel, az otthonainkkal, a szennyessel és a mosogtanivalóval, és mi lesz a szexuális vágyainkkal. Hova tűnik a szabadságunk, hová a zuhanyzásaink és az alvásaink. Szeretek anya lenni. Nagyon szerettem művész is lenni” – írja munkájáról Gáldi Vinkó Andrea.

A fotóművész Rómában érettségizett, majd az ELTE-n tanult művészettörténet–esztétika szakon, 2011-ben pedig a MOME fotográfia szakán szerzett diplomát. Az anyaság hirtelen érkezett az életébe, és miközben korábbi munkáiban főként barátait fotózva, őket ábrázolva adta át művészetében a gondolatait, addig ezúttal saját magát és a családját is bevonta a projektbe. Bár nem így tervezte. „Pár kép úgy került be végül a sorozatba, hogy amikor anno lefotóztam, azt gondoltam, ez csak gyors jegyzet, hogy ne felejtsem el, hogy majd később emlékezzek rá, hogy ilyen kép is kell – például a portré rólam az anyatejfoltos pólómmal. Később ezek a képek más értelmet kaptak, és megmaradtak, mert minden bennük volt.”

Gáldi Vinkó Andrea nem készült szakkönyvekkel a posztpartumra, korábban spontánul élt, szinte bázis nélkül utazgatott. Aztán amikor terhes lett, hazaköltözött Magyarországra. Szakkönyvek olvasgatása helyett azonban inkább gyorsan elintézett még minden fontosat a szülésig tartó időben, mintha legalábbis utána már megszűnne fotóművésznek, embernek vagy nőnek lenni.

„Aztán egyszercsak megszületett a gyerekem, én meg ott álltam enyhén felkészületlenül. Azt hittem, hogy a szoptatás csak annyi, hogy ráteszed a gyereket a melledre, ő pedig nekilát enni. Nem tudtam, hogy ez komoly szenvedés is lehet, amit neki is és nekem is meg kell tanulnunk. Nem tudtam, hogy létezik szoptatási tanácsadó, és még számos egyéb dologról sem tudtam. Szeretném a sorozatot – ami egyébként azóta is folyamatosan készül – könyvben is kiadni, mindazokkal a feljegyzésekkel, kézzel írott gondolatokkal, amik a kiállításon is szerepeltek. Fontos, hogy tudjuk, nem vagyunk egyedül, amikor belezuhanunk ebbe a bizonytalanságba, a káoszba, ami aztán szép lassan elkezd letisztulni, ahogy telik az idő.”

Ezt a rendezőelvet, a kezdeti káoszból a letisztultság felé tartó mindennapokat alkalmazta Oltai Kata művészettörténész, kurátor, amikor a fotóművész képeit felhelyezték a FERi falára „Jó volt látni a képeket abban a kontextusban, ahogyan Oltai Katával a FERi-ben elrendeztük őket. Hasonlóan, 10x15-ös méretben rendszerezem a fotóimat én is a stúdiómban, amikor szelektálok, ezért is akartuk megtartani ezt az installálást, de nekem otthon ennyire nem tisztult le a sorozat íve, mint ott, a FERi falain.”

Gáldi Vinkó Andrea fotói közül hármat nemrég beválogattak a TJ Boulting londoni galéria Birth (Születés) című kiállításába is, a tárlatot pedig – az első ránézésre akár mellbimbóként is értelmezhető, kék háttér előtt készült – hasfotójával reklámozták a sajtóban, valamint a meghívókat is az ő képével küldték ki. „A mióta mindkét kiállítás véget ért, megint nehezebb csak anya szerepben lenni” – mondta, aztán megjegyezte, milyen jólesett neki a sok visszajelzés.

„Jó volt a sok visszacsatolás más anyáktól, nőktől, hogy igenis fontos lenne erről többet beszélni, több nő szempontú vizsgálódást, művészetet látni ebben a témában, hogy a hétköznapok könnyebbek legyenek. De amúgy szerintem

ez a kettősség, a balanszírozás a meló és a gyerek között most már örökre megmarad.

Tekintse meg a további képeinket

Állatokkal élni maga a tanító káosz

2019. december 26., 22:26 Módosítva: 2019.12.30 11:05
182

Az állatfotózás szinte egyidős a fényképezéssel, az 1840-es évek dagerrotípiáin sem csak embereket láthattunk, az egyik legnagyobb fotós, Henri Cartier-Bresson macskafotóit mindenki ismeri, az utóbbi pár évben a közösségi oldalakat pedig elárasztották az igazi lájkmágnesként működő képek a házi kedvencekről. Sage Sohier fekete-fehér fotói egy teljesen más, mégis ismerős világot mutatnak be.  John Berger angol író és műkritikus szerint az állatok enyhítenek az emberek magányosságán, és tény, hogy senki nem tud olyan szemekkel ránk nézni, mint a kedvenceink. Ezeket a pillanatokat Sohier képein is el lehet kapni. De érdemes jobban megnézni a látszólag idilli fényképeket, amikben a hihetetlenül sok részlet miatt nem nehéz elveszni. Nagyon sok mindent megtudhatunk belőlük arról a különleges viszonyról, ami az embereket a társállatokhoz fűzi, hogy nem mindig olyan egyértelmű, hogy ki a falkavezér, és hogy a sokszínűség maga a gyönyörű káosz. 

Sage Sohier a Harvard Egyetemen szerzett diplomát, és a hetvenes években pályakezdő, fiatal fotósként Boston utcáit járta. Amikor kiderült, hogy édesapja meleg, úgy döntött, készít egy sorozatot azonos nemű párokról, és szerette volna, ha a képeken családtagjaik, gyermekeik és barátaik is szerepelnek. Úgy gondolta, csak így tudja hitelesen bemutatni az életüket, azt, hogy mekkora bátorság kell felvállalni magukat és egymást. Ez lett az At Home With Themselves. Perfectible Worlds című sorozatának képeivel pedig azok világát próbálta közelebb hozni hozánk, akiknek a hobbijuk az életük, a modellezőktől kezdve azokig, akik nagy történelmi eseményeket játszanak újra. Azért fontos megemlíteni ezt a két projektet, mert mindkettőnek van közös keresztmetszete az Animals sorozattal, amely most jelent meg könyv formájában. Sage Sohier észrevette, hogy fotóinak szereplői sokkal természetesebben viselkednek, sokkal komfortosabban érzik magukat, ha kedvenceik is velük vannak, ezért egyre több és több képen tűntek fel, egyre inkább előtérbe kerültek az állatok. Sohier idővel már tudatosan kutatta fel kutya- és macskabemutatókon az alanyokat, vagy apróhirdetéseken keresztül találta meg őket. Különösen azok a hirdetések érdekelték, amikben az állt, hogy gyerekek és különböző fajtájú állatok élnek együtt a háztartásban.

Persze az állatok enélkül is mindig fontos szerepet töltöttek be az életében. Ez családi örökség, ő maga négy kutya mellett nőtt fel, és ahogyan egy interjúban fogalmazott, ők "nevelték fel őt és testvérét". A családi falka egyik tagja a Folly nevű uszkár volt, akit édesanyja még fiatal felnőttként vett magához, és akinek saját helye volt a bárban, amikor elkísérte gazdáját. Sohier szerint a kutyák körül forgott az életük, ők édesítették meg a hétköznapokat. Majd a kutyák mellé megérkezett egy kékszajkó fióka, amit megmentettek, miután a fészke megsemmisült. Életre szóló tanulság volt, ahogy a madár, amely eleinte rájuk volt utalva, egyre függetelebebb lett, majd egyszer soha nem tért vissza, ők pedig csak remélni tudták, hogy nem történt komolyabb baja, hanem egyszerűen családot alapított. Sohiernek jelenleg három kutyája van, mindegyikük mentett, és legújabb projektjének is köze van az állatokhoz. A Peaceable Kingdom állatmenhelyekről és a lakóikról szól majd.

Tekintse meg a további képeinket

Portrék az ökoapokalipszisből

2019. december 9., 21:08 Módosítva: 2019.12.10 18:33
471

Manapság végre elég sok szó esik arról, hogy talán komolyabban kellene venni azt, hogy elkerüljünk egy totális környezeti katasztrófát, mert az mindenkinek sokkal rosszabb lenne, mint amennyire jó lenne gondtalanul csinálni még pár évig mindent úgy, mint eddig. Ahhoz pedig, hogy lássuk, milyen is lenne egy nagyjából összeomlott, az emberi tevékenység mocskával elárasztott ökoszisztémában élni, nem is kell csak a képzeletünkre vagy sok speciális effekttel elkészült filmere hagyatkozni, a jelenben, a való világban is találni épp elég példát arra, hogy hogyan nézne ki egy ökoapokalipszis után a világ nagy része. 

Az egyik ilyen példa az, hogy hogyan élnek egy kőolajjal elárasztott tó partján azok a halászok, akik a tóval együtt áldozatul estek a venezuelai olajipar összeomlásának. 

Ezekről a halászokról és családjukról készített portrésorozatot Rodrigo Abd, az Associated Press fotóriportere. 

Tekintse meg a további képeinket

Ez az én négygenerációs családom

2017. március 21., 12:05 Módosítva: 2017.03.23 06:57
1028
Budapesti családi házukat és a házban élő négy generáció tagjait – saját családját – fényképezi az Index fotósa. Ajpek Orsi a facebookozó 89 éves nagypapáját, csecsemő unokaöccsét, rántott pontyot készítő nagymamáját és a kiskamasz unokaöcstől ingerült felnőtteket is megörökítette. Csupa olyan jelenetet, ami minden közös családi házban előfordul. A fotósorozat a Pannonhalmi Főapátság Egy közös ház című kiállítására készült, amin három fotós hét különböző közös térről és annak közösségeiről készített fotósorozatokat.
Tekintse meg a további képeinket