Küldje el ezt a cikket barátjának, ismerõsének!
Nyomtatható változat

A világ sportrepülői nagy izgalommal készültek a 1st World Air Games-re (1. Légi Világjátékok), amelynek rendezését a Nemzetközi Repülőszövetség (FAI) hosszú évek előkészületei után 1997-ben Törökországra bízta. Ez a nagyszabású rendezvény az összes légi sportot felöleli, amolyan légi olimpia, négyéves ciklusokkal. A magyarok minden légi sportágban képviseltették magukat, így hőlégballonozásban is. Kardos Miklós ballonpilóta meséli el, hogyan lett

olimpia helyett intenzív osztály...

Kardos Miklós [Fotó: Hemmert László]

A világjátékokra indultunk 97. szeptember 11-én reggel. Az esélyeink elég jók voltak, mert az előző évben Ausztriában, a schielleiteni Eb-n dobogón álltunk a bronzérem erejéig, és abban az évben is sorban nyertünk versenyeket, elsők lettünk például a MOL Grand Prix-n is Mészáros Lászlóval és Erdélyi Józseffel. A WAG-ra Mészárossal és Hemmert Lacival utaztam, aki fotóriporterként volt velünk. Elég hosszú út elé néztünk. A ballon kiszállítását a Kereskedelmi Kamara által kiadott ata carnet-val nem oldhattuk meg, nem volt szerződésük Jugoszláviával, ezért azt javasolták, ne arra menjünk, mert nem fogják a ballont beengedni. Szót fogadtunk, és választottuk a rosszabbik utat, ami hosszabb és viszontagságosabb volt. Két nap telt el, mire a török határig elértünk. Közben Romániában a rossz utak miatt leszakadt az utánfutónk tengelye. Rendes, becsületes emberek, egy félig román, félig magyar társaság megjavította. Péntek este értünk a határra. A törökök a tőlük megszokott barátsággal fogadtak, órákig szívattak. Mosolyognak, kedvesek, de amíg nem rakod a zsebükbe a baksist, addig nem engednek be.

Végül felpattantunk az autópályára, és reméltük, hogy a hátralévő majd ezer kilométert ripsz-ropsz letudjuk, odaérünk Ankarába a hivatalos megnyitóra, és át tudunk menni még Kappadokiába is, a versenyre. Jól kimerült már a csapat, több mint 48 órája talpon voltunk, szállásunk nem volt, a zötykölődő autóban aludtunk felváltva. Ez volt a baj. Elaludtam, és nekimentem az autópálya szalagkorlátjának. Ha nem lett volna mögötte egy oszlop is, akkor nincs gond, a korlát alacsonyabban volt, mint a lábam. Az oszlop viszont elkapta a kocsi bal oldalát és összegyűrte az ajtót, az meg engem. Emlékszem a csattanásra, meg arra, hogy kimásztam valahogy. A fiúk nem emlékeznek semmire. Hemmert Laci csak a kórházban ébredt fel, ő a hátsó ülésen aludt, leesett, beütötte a fejét és a kulcscsontja kiugrott, az állkapcsa eltörött. A másik fiú apró karcolással megúszta. Én el voltam foglalva azzal, hogy kimásszak a kocsiból és az éppen kihulló fogaimtól ne fulladjak meg. Nagyon rendes török emberek odarohantak és elszorították a lábamat, nehogy elvérezzek, beraktak egy autóba és bevittek a kórházba. Ezzel a lendülettel számomra a verseny be is fejeződött, meg sok minden más is az életemben.

Megműtöttek, intenzív osztály. Rengetegen segítettek. Kökény Mihály egészségügyi miniszter éppen kinn volt Isztambulban, és Keller Laci, aki az Egészségügyi Minisztérium politikai államtitkára volt és ma is a házunkban lakik, gyakorlatilag forródrótos kapcsolatot tartott a követséggel, a miniszterrel és a kórházzal. A Malévosok is segítettek, egy gépet hátul átalakítottak betegszállításra, és amikor az orvosok eléggé feljavítottak, a rákövetkező szerdán haza is hoztak mindhármunkat. Kezdődött a tortúra: kórház, a bal lábamból megmaradt csonk el volt fertőződve, félő volt, hogy tovább kell amputálni, de sikerült megmenteni. Utána a budakeszi rehabilitációs intézetbe kerültem, ahol a Boda Andor által vezetett orvoscsoportnak, Farkas Péter és Nyírő György doktoroknak köszönhetően helyreállt az egészségem, komolyabb komplikációk nélkül. Decemberben, amikor már járkáltam az új protézisemmel, kaptam egy tüdőembóliát. Újból intenzív osztály. Ezt is megúsztam. Kilencvennyolc február 16-án végre kijöhettem a Kútvölgyiből. Kezdődhetett a gyógytorna, tanultam járni, hozzászokni a protézishez. Eltartott egy ideig, mire úgy tudtam már bot nélkül járni, hogy ne érezzem magam bizonytalannak.

Tavasszal meghívtak a Shell Gáz Kupára, utána a Tisza Kupára főbírónak, mindkét verseny jól sikerült, annyira, hogy a Tisza Kupa ma már FAI-verseny. Megfigyelők voltak rajta jelen, akik gratuláltak a levezetéséhez, és felterjesztették a FAI-hoz, így ma már minősítő versenyként működik.

Születésnapi gyertya helyett: fáklya

Betegállományban lévén sok időm volt, ezért meghívtak Szolnokra is, hogy a Bajnokok Kupájának levezetésében segítsek. Június 12-én, a születésnapom reggelén az egyik versenyző csapat - Szép Heléna ballonpilóta és Szirbek Ildikó, a segítője - meghívott egy születésnapi repülésre. Este hat után szálltunk fel Szolnok-Tiszaligetről.

Északi irányban sodródtunk ki a városból. A pilóta már leszállni készült egy mezőn, amikor úgy döntött, hogy inkább mégis repüljünk tovább; újból felemelkedett. Ekkor ürült ki az első gázpalack, cserélni kellett. Lezártuk az üres palack szelepét, a vezetékéből kifűtöttük a gázt, aztán egy nem nyomás alatt lévő vezetéket rácsatlakoztattunk a másik palackra. Kinyitottuk a szelepet, de mivel nem volt benne biztosító stift, a több mint tíz bar nyomástól az elzáró kézikerék kilövődött a palackból. Fent a gyújtóláng azonnal belobbantotta a gázt, óriási, égő fáklya keletkezett, belenyalt a ballon oldalába, és olvasztani kezdte az anyagát.

A plusz betáplált hőmennyiségtől a ballon veszedelmes sebességgel emelkedni kezdett. A tűzoltó készülék használhatatlan volt, darabokban hevert a kosárban… A fáklyát lehetetlen volt eloltani, a palacknak előbb-utóbb fel kellett robbannia. Az az ötletem támadt, hogy gyorsan meg kell szabadulni tőle, vagy legalább kifordítani a kosár oldalán, hogy a láng eloltsa saját magát. Először a két rögzítő hevedert szedtem le sziszifuszi munkával, mert ezek sem rendelkeztek semmiféle gyorskioldóval. Bár az is előírás, hogy éles késnek kell lennie a kosárban, kés sem volt. Kénytelen voltam

belenyúlni a tűzbe...

mert különben fene tudja, hol fogyott volna ki a gáz, és addigra mennyi maradt volna a fejünk fölött a kupolából. Ildikó közben húzogatta a kupola dugóját, hogy ne emelkedjünk olyan gyorsan. A lányok higgadtak voltak, semmi pánik, egyiküknek se jutott eszébe, hogy hisztizzen, vagy sikítson, vagy kiugorjon, férfias módon viselkedtek. Ők se akarták elhinni, hogy ez pont velünk történik.

Mivel az égő slagja már rá volt tekerve a szelepre, nem tudtunk megszabadulni a palacktól, ezért csak annyit tehettem, hogy fejre állítottam. A palack belseje hasonló a szódásüvegéhez, van benne egy szifoncső, ami lenyúlik az aljára, hogy a folyadék fázisú gázt szippantsa ki az égő, így nagyobb teljesítményt lehet vele elérni. Ha fejre fordítod, akkor csak a gázpárna jön ki, ami nem olyan veszélyes, és nem olyan nagy mennyiségű, hogy fáklyához hasonlóan viselkedjen. Ez bevált, a gáz elfújta a saját lángját. A kosárban viszont továbbra is nagy tűz volt, ezért a kiáramló, most már gáz fázisú gáz is újra meggyulladt, ahogy elkezdtünk süllyedni.

Így tartottuk a palackot fél kézzel, kint a kosár szélén, amikor villámgyorsan földet értünk úgy 3-4 méter per szekundumos sebességgel, szerencsére nagy gazosban, ami valamit tompított az ütközésből. Mondtam a lányoknak, hogy azonnal el kell futni a kosártól, mert a palackok fel fognak robbanni, és hogy húzzanak el engem is, mert nem tudok rohanni.

Gyakorlatilag így is történt. A ballon az oldalára feküdt, a lányok a kezemet fogva húztak maguk után. Az első palack máris felrobbant, a szél belefújta a meleg levegőt a maradék ballonba, és az égve újra repülni kezdett, saját tüzeivel táplálva a felhajtóerőt.

Később az összes palack felrobbant. Az alumínium olvadási pontja relatíve alacsony, 660 fok, míg a tűzé úgy jó ezer fok körül volt. Végül a robbanás kioltotta a maradék tüzet, a ballon maradéka pedig levitorlázott a mezőn. Később elgondolkodtunk rajta, mi lett volna, ha ugyanez a dolog a szolnoki főpályaudvar fölött történik, ami köztudottan tele van kőolajos szerelvényekkel, meg benzines vagonokkal. Az is szerencse, hogy én ott voltam velük; ha a két lány egyedül lett volna, megkérdőjelezném, hogy lett volna-e esélyük az életben maradásra. Ezek mind kérdőjelek, remélem, sose kell a választ megkeresnünk.

Bal láb és jobb kéz nélkül?

A lányok is kicsit megégtek, nem olyan súlyosan, mint én. A jobb kezem és karom végig, a felső testem, a jobb oldalam csípő magasságig, a hátamból egy rész, a jobb arcom, a fülem, a jobb lábam, szóval a testfelületem több mint ötven százaléka megégett. Mivel jobbkezes vagyok, jobb kézzel nyúlkáltam a tűzben.

A ruhám szerencsére nem volt műszálas, nem olvadt bele a húsomba, csak leégett rólam. Mivel kesztyű volt rajtam, nem kellett a kezemet is amputálni, bár első nekifutásra ilyeneket mondtak. Jól éreztem volna magam egy jobb lábbal meg egy bal kézzel! Helikopterrel Pestre hoztak, megint intenzív.

Érdekes módon csak később kezdett fájni, amikor naponta átkötöttek, lemostak. Ez volt a kezelés lényege, ettől maradtam életben, hogy el bírtam viselni.

Mindennap reszkettem attól, hogy mindjárt újabb kötözési akció indul, bevittek egy fürdető kádba, egyenként kitépkedték a kötést a sebekből, újból átkötöttek. Ez volt a legrosszabb. Ha az első hetet megérem, akkor életben maradok, mondták.

Két hét múlva kikerültem az intenzívről. A maradék testfelületeimet megnyúzták, a bőrt átültették. A legnagyobb darabot a jobb combomról vették le, aztán a bal karomról, összesen nyolc műtéten estem át. Megint fölvittek rehabilitációra, onnan még egyszer visszamentem egy hónalj-műtétre, mert nem bírtam a karomat felemelni, annyira szűk volt az új bőr. Míg a többiek a vb-n voltak Japánban, én megint kórházban feküdtem.

Mint kiderült, egyetlen érvényes palack sem volt a kosárban, az összesnek lejárt a nyomáspróbája, ezeket mind jegyzőkönyvbe rögzítették. Elgondolkodtató, hogy mivel repülnek az emberek. A mai napig is ezt a technikát használják. Azt mondják, nincs pénz, nincs ez, nincs az. Egyszer kellene csak rendet csinálni, de nem teszi meg senki. Én mindenféle javaslatokat tettem, tekintettel arra, hogy elég nagy tapasztalatom van külföldi ballonrepülésben is, de a többiek is látják, akik kint repülnek, hogy ott milyen technikákat használnak. Itt mindenki csak toldozgat-foldozgat, lop, csal, hazudik, így próbálja a technikáját életben tartani, ami megbosszulja magát valahol.

Az utolsó rúgás

Nemrég, december 31-ével a Prímagáz is felmondott nekem. Miért? Miért ne! Ott dolgoztam 95-től folyamatosan mint pilóta.

Az első balesetem után - bár megígérték, hogy nem lesz ilyen - átminősítettek karbantartási főmunkatársnak, most pedig szépen elköszöntek tőlem azzal az indokkal, hogy leépítés van, sok embert el kell küldeni. Váratlanul ért, különösen azért, mert megígérték, hogy maradhatok, végezhetek továbbra is szellemi munkát, de nem tartották meg. Pedig repültem már tavaly, szinte egész évben.

Kilencvennyolc tavaszán visszakaptam az orvosit, sikerült meghosszabbítanom a német szakszómat is, azt se mondhatta a cég, hogy repülésre alkalmatlan vagyok. Mégis elvették tőlem a ballont, odaadták egy idegen embernek, olyannak, akit sehol nem jegyeznek, és év végén elküldtek. Sikerült egy jó nagyot belém rúgniuk akkor, amikor más is fájt eléggé.

Még betegállományban vagyok, de nem látok sok esélyt, hogy mint rokkant embert, főállásba bárhová is felvegyenek. Azt hiszem, nem is tudnám egy új helyen nyolc órán át bizonyítani, hogy mennyit érek, amikor egészséges emberek közül válogathatnak. Fizetésem a felére csökkent. Gázipari technikus vagyok, ballonoktató vagyok, gépjárműszakértői végzettségem is van. Többrétű munkát is el tudnék látni, de hát munkahely nem nagyon adódik. Több helyre beadtam a papírt, először persze ismerősöknél keresgél az ember, de amikor megjelöli a fizetési igényét, akkor szívják a fogukat mindenhol. Ha elmegyek rokkantnyugdíjasnak, kapok még annyi fizetést, mint egy átlag közeli szakmunkás. Abból viszont nem lehet megélni.

Repülni csak azért is

Tavaly sikerült megnyernünk egy versenyt Hatvanban, aztán a nemzetin hatodik lettem. Második voltam a Zselic Kupán, ötödik a Tisza Kupán. Eb-re és vb-re nem valószínű, hogy el tudok menni, mert már öreg a ballonom, amivel repülgetek, tizennégy éves. Új technikát kellene szerezni, de ehhez legalább 3-4 millió beruházás szükséges, amire most nincs kilátásom.

Terveim? Tavaly beszereztünk egy nagy ballont, egy ötezrest (köbméter), ahhoz kell most egy nagy kosarat szerezni, mert akadnak olyan cégek, támogatók, akiket a repülés érdekel, és igen hasznos lehet, ha egy csapatot, 6-8 embert egyszerre el tudunk vinni. Elsősorban a családom az én csapatom, a rokonság, meg még pár kívülálló, akik azelőtt is versenyezgettek velem, és kitartottak mellettem. Sokat segítenek, pedig most rosszabb nekik, többet kell pakolniuk. Amíg volt két lábam, én is intenzíven beszálltam a fizikai munkába, de most a ballon irányítását, a navigálást, a repülést, meg az autóvezetést tudom csak vállalni. A srácok hűségesek, szeretik a repülést.

Az idén rendeztünk már egy versenyt önállóan is, ez az 1. MOL PB-gáz-Vértes Kupa volt, Várgesztesen. Az első nap szuper volt, de aztán bejött a rossz idő. Március 15-ére szerveztünk egy olyat, hogy “utasreptetés a BS-ért”, rengetegen jöttek volna fizető utasként, a pénzt felajánlottuk volna a BS újjáépítésére, de hát fújt a szél, és ez a ballon ősi ellensége. Később megjött a hóesés is, de a verseny azért értékelhető volt. Sokan örültek ennek a versenynek, de ellenzői is akadtak – például a MOL versenyzőinek nem igazán tetszett, úgy érezték, ki akarjuk ütni őket a nyeregből, de erről szó se volt, mi csak öt köbméter gázt kértünk a cég PB-gáz ágazatától, ők pedig adtak boldogan, mindössze annyit kértek, hogy a versenyt róluk nevezzük el. Szeretnék, ha jövőre is megrendeznénk. Egy magasabb hegyet átrepülni, mint amilyen a Vértes, ritka lehetőség, repüléstechnikai kihívást is jelent, túl kell élni az erdőket, a turbulenciákra odafigyelni. A szegediek például két csapattal csak azért jöttek el, mert életükben még sosem repültek hegyek között.

A várgesztesi villaparkban lévő üdülőkomplexum kiválóan alkalmas akár kétszáz csapat elhelyezésére is, nemsokára lesz uszoda, kuglipálya, étterem, egyszóval minden. Nem kell caplatni a környéken, hogy enni-inni, szórakozni elmenjen az ember. Szeretnénk találni egy szponzort, aki komolyabb befektetéssel támogatná a mi kis versenyprogramunkat.

Új kupola kéne!

Új kupolát mindenképpen szereznünk kell, és egy nagy kosarat is. Sajnos ez technikai sport, tehát drága. Ha azt mondom, hogy egy palack gáz lassan 4000 forint, és azt 40-50 perc alatt elfüstöli az ember, gondolhatod, mibe kerül egy felszállás. Egy óra repülés két palack gázzal kezdődik, hozzájön az amortizáció, benzin az autóba, egyéb, végül kijön 40.000 forint óránként. Ha mindig lenne bevételünk, talán tudnánk annyit félretenni, hogy egy új kupolára is jusson. Megrendelőnk kevés van, néha jönnek, hogy el kell vinni 5-6 utast, gyereknapra, egyéb eseményekre fel kell állítani a ballont, így épp hogy megvagyunk. Próbálkozunk mindenütt, a srácok nyitott szemmel járnak, kutatnak az Interneten, legutóbb például hoztunk az egyik csapatnak egy komplett ballont Németországból, amit jutányos áron szereztünk be, abból is van egy kis jutalék.

A barátaim

nélkül lehet, hogy sehol sem lennék. Amikor vérre volt szükségem, annyian jöttek vért adni, hogy nem tudták fogadni őket. El sem tudom mondani, milyen hálás vagyok nekik. Mindenkinek, aki segített, vagy segíteni akart.

Végül is nem adtam még fel semmit, csak azt, hogy a nők után fussak. Futni nem tudok. Kénytelen vagyok megvárni, míg ők jönnek ide!