És most itt ülök a cseh kétüléses első ülésén, a valóságos Romeo Mike-ban, ez nem papír, nem képzelet! Hátul pilóta barátom éppen megkérte és megkapta a felszállási engedélyt; nem tudom, mit láthat onnan hátulról előre, én nem sokat, hiszen a gép farokkerekes, orrát az égnek tartja. Ötven méter múlva aztán elemelkedik a farokkerék, és hirtelen kitágul a látóhatár: egy plexi alagútban ülök, mindenfele a Farkas-hegyet körülölelő hegyeket látom. Nemsokára teljesen elszakadunk a földtől, és emelkedni kezdünk. Áthussanunk a Ló-hegy és a Kecske-hegy között. Kész állatkert ez a környék!

Fantasztikus a kilátás a kabinból, a motor és a légcsavar előttem és kicsit alattam morog-forog. A gép trapéz alakú szárnyai alatt szántóföldek és települések váltogatják egymást, nemsokára elhagyjuk Zsámbékot a templomrommal. A hathengeres Walter Minor motor duruzsol, én pedig a felhőket nézem, és a földre vetetett árnyékukat. Előttünk a Tatai-tó, a vár, a házak, forduló közben a Gerecsén túl látszik az esztergomi bazilika kupolája is.

Kész történelem ez a gép, több mint negyven éves! Rajta és társain készültek fel az 1962-es motoros műrepülő világbajnokságra a csapatban és egyéniben is aranyérmet szerző magyar repülők. Később valószínűleg nem kevesen végezték el a masinával első orsójukat vagy bukfencüket; biztos sokan tanulták meg rajta azt, hogy hogyan kell a nehézségi erőkön uralkodni! A hatvanas évek végén aztán a gép, még repülhető, sőt műrepülhető üzemórákkal selejtezve lett, mivel az akkori vezetés úgy döntött, hogy az utódtípus beszerzése után pénzkidobás lenne a "régi" sorozattal vacakolni. Ebből is látszik, hogy sokat változott a világ: akkoriban képesek voltak kidobni egy működőképes műrepülőgépet, míg most a klubok a földhöz verik a hátsófelüket, ha találnak egy ilyet. Milyen szerencse, hogy ez a gép nem veszett el teljesen, és a felújítás után most újra a felhők útján járhat!

Ha meggondolom, a gép fénykorában is volt műrepülő világbajnokunk, most is van, a különbség az, hogy akkor még megbecsülték, segítették azt, aki ilyen babérokra tört. Szerették volna, ha lett volna egy újabb, aztán egy még újabb. De térjünk vissza a földre, azaz mit is beszélek: térjünk vissza az égre! A János-hegyet a Széchenyi-heggyel összekötő hegygerinc uralja már a látóhatárt, ez azt jelzi, hogy nemsokára visszaérünk Farkas-hegyre. Kár, évtizedekig el tudnék ülni ebben a fülkében. Ha cinikus akarnék lenni, akkor azt mondanám, hogy nem csak a vele való repülés dinamikája miatt, hanem mert itt ki tudom nyújtani a lábam, ami igen nagy plusz egy Kiscessnához képest.

Már az iskolakör harmadik fordulóját repüljük, kicsit félre kell hajtanom a fejemet, hogy a barátom a hátsó ülésből kellően lássa a pályát. Nincsenek meglepetések, a Zlin földet ér, és nemsokára már egy félórás élménnyel gazdagabban gurulunk vissza a tankoló irányába. Ha lenne az életnek távirányítója, most megnyomnám a visszatekerő gombot, és újrajátszanám az utat! Pedig tulajdonképpen nem történt semmi, egy eseménytelen légtér-repülésen vettem részt, de én tudom, hogy egy találka szemtanúja lehettem: az elemek és egy remek kis gép adott egymásnak randevút. Éljenek hát a trapéz alakú szárnyak!