Kiadós esküvői éjféli tripla töltött káposzta leküzdése után rendszerint különös álmot látok. Chuck Yeager és John Young NASA-űrhajós hív telefonon (ott lökdösik egymást a fülkében), hogy felkérjenek, fotózzam le az X–1, X–15 és az űrsikló kötelékrepülését a Mirtől az Edwards 22-es pályaküszöbéig. Villámgyorsan összeszedem tehát a felszerelésemet, és már csatolnám is be magam a bal kísérő Burán ülésébe, amikor kiderül, hogy nix X, no űrsikló, nyet Mir, a kötelék elmarad.

Ezt a dögös kis víziót csak azért mesélem el, mert a Csőrikés történet is a telefon csörömpölésével kezdődött. Iváncsik Miki hívott fel a Bakony Harcihelikopter-ezredtől.
– Gyorsan húzd be a függönyt és árnyékold le magad – kezdte –, mert olyan információm van, ami bizalmas, mint a pin-kódod! – És elmondta, amit speciel már egy hónapja tudtam: az ezred engedélyt kapott a Légierő Vezérkartól, hogy egy Mi–24 Hind harci helikoptert sasmadárrá változtasson a szeptemberi nyílt napra. Ja, és egyúttal hivatalosan felkért egy közös repülésre az átfestett madárral, persze úgy, hogy közben csapágyasra hajtsam a kamerámat meg a jobb mutatóujjamat.

Ez önmagában is klassz hír, de ezután jött a java, mint káposztára a tejföl: Besenyei Peti, minden műrepülők legnagyobbika is beszáll a kötelékbe! Vida Karcsinak jutott eszébe, hogy az aranyszínű gép még egyedibbé varázsolhatná a látványt. Évek óta fel-felvetődött egy fényképsorozat gondolata, amely megörökítené, amint Peti a legszebb magyar gépekkel együtt száll az égen, de az esti kocsmabéli tervezgetéseket eddig nem követte tett. És most? Bár mindig csak valamelyik későbbi fázisban szoktam felébredni, ez most mégis gyanúsan valóságosnak, sőt hivatalosnak tűnt. Annál is inkább, mert Kiss Sándor ezredes, a szentkirályi parancsnok postafordultával bekérte a hivatalos engedélyeimet. Nagy királyság, amikor "dokument jeszty", csuklóból meg tudok villantani néhány pecsétes A4-est! (Tudnék mesélni egy pár igaz történetet, ahol minden volt, csak papír nem…) Ahogy múltak a napok, kezdett élesedni a helyzet. Napi négy-öt telefon Szentkirályszabadjáról, egyeztetés mindenkivel. Mindössze egy probléma maradt: az idő. A fényképeket gyorsan kell összehozni, hogy valamelyikből még poszter is készülhessen a nyílt napra.

A repülést augusztus utolsó napjára terveztük. Közben Besenyei Peti extra ötlettel állt elő: befűzi magát a Mi–24 és az engem szállító légi jármű közé, ahogy másnap az anyakönyvvezető és a násznép közé, ifjú felesége, Tündi oldalán. Rendkívül kihegyezett volt Peti ideje: Szentkirályról rohannia kellett Ferihegyre, hogy fogadja a Műrepülő Világkupa főnökét, Jean-Louis Monnet-t, az esküvője egyik díszvendégét.

2000. augusztus 31-én, csütörtökön minden összeállóban volt, de sajnos a felhőzet is. Bejött egy melegfront, csendes eső, fényképezésre abszolút nem alkalmas. Azért mi délben elindultunk Nagy "Kundéc" Tomi barátommal, állandó pilótámmal Szentkirályszabadja felé. Petivel megegyeztünk, hogy majd onnan felhívjuk, van-e értelme elindulnia ebben a pocsék időben. A reptéren már együtt volt a csapat. Nagyon szeretek katonai repterekre érkezni, barátokkal találkozni. Kedvelem az élő repterek semmivel össze nem hasonlítható hangulatát.

Sajnos, úgy látszott, kár lenne iderángatni Petit, szomorúan mondtam le az égi randit. Vida Karcsi szokás szerint kreatívan állt a kérdéshez, azt mondta, a nyílt nap előtti pénteken is megcsinálhatjuk a képeket. Némileg megvigasztalódtam. Hátha akkor beüt a jó idő! Mindenesetre, ha már fáradságos munkával leküzdöttük magunkat Szentkirályig, csak meg kéne tapasztalni, milyen érzés is, ha elfúj a szél az ember feneke alatt! Azaz: repüljünk, hiszen a poszter miatt mindenképpen fényképeznem kell ma.

Csőrike, a sas

Megnéztük a Csőrikének elkeresztelt, 117 oldalszámú Mi–24-est. Mit mondjak: csak lestünk, gyönyörű volt! Egy réti sas terpeszkedett előttünk a kutyanyelvnek becézett állóhelyen. Minden porcikájában ízléssel és nagy műgonddal kimunkált, rendkívüli részletességgel és fantáziával megalkotott mesterművet láttunk. Két éve már megszemléltem a szamizdat festési terveket Juhász "Juci" János alezredes jóvoltából, de a megvalósult mű lenyűgözött! Az összképet néhány fantasztikus részlet tette tökéletessé: például a futómű zárófedelére festették fel a sasmadár karmait úgy, hogy a napfény megcsillanjon rajta. Nagy ötlet!

Miután kibámészkodtuk magunkat, eligazítottuk egymást a torony előtti apronon. A Csőrikét a Bakony ezred bemutató-pilótája, Rolkó "Róka" Zoltán százados repüli a nyílt napon, az operátorülésben Horváth Alajos őrnagy, mindketten a Phoenix Század hajózói. A kísérő Mi–8 személyzete Gaál Szabolcs százados, Tóth Attila százados, az oktatóülésben pedig Kiss Oszkár őrnagy, aki évek óta repüli a Mi–17 típus bemutatóit. Megbeszéltük, merre, milyen térközzel fogunk repülni, milyen pozíciókat szeretnék elkapni. Eredendően négy dolgot akartam: totálképet, egy közelképet a Csőrikéről, valamint a poszter miatt egy Tihany és Veszprém fölötti felvételt.

A Mi–8 fedélzetén még néhányan eljöttek velünk, köztük örömmel fedeztem fel dr. Toperczer István barátomat, a taszári repülőorvost, a kiváló szakíró-publicistát és fotóst. Ő is készít majd néhány szép felvételt, hiszen most biztosra kell menni, nincs idő, nincs ismétlési lehetőség. Fél órát kaptunk a feladatra.

A légifotózás mindig izgalmas dolog. Briefingelhetünk napestig, fönt, éles helyzetben úgyis mindig másként alakul minden, ezt már volt alkalmam tapasztalni. Fokozta az izgalmat az is, hogy Rolkó Zolival még soha nem kötelékeztem, ráadásul most nem Nagy Tomi a pilótám, aki eddig még mindenféle repülőtechnikát tökéletesen lekövetett. Zoli odaadta a tartalék sisakját, hogy kommunikálhassunk, de azért megbeszéltük, ha valami zavar támadna az éterben, a nyitott ajtóból majd kézjelekkel operálok; ez már többször bevált a MiG–29 kötelékeknél.

Már éppen indulni akartak a gépekhez, amikor hivatalos hangon felszólítottam a fiúkat, hogy miután tőlem mindenféle hivatalos okmányt bekértek, most rajtuk a sor: látni akarom a repülőtér működési engedélyét, a helikopter hatósági okmányait, valamint a személyzet minősítését, szakszóit. Na, erre mindenki eldobta magát, de túlélték az atrocitást, vidáman indultunk az állóhelyen előkészített gépekhez.

Felszállás!

A gépen igyekeztem fölvenni a maximális komfortfokozatot. Fölkötöttek a rögzítőkampóra (gondolom, most többek szeme felcsillan…), hiszen a nyitott ajtóban nem egészséges "kötőfék" nélkül ücsörögni. Megegyeztem a fedélzeti technikussal, hogy majd segít objektívet és filmet cserélni. Elvégeztem a kamerámon az ilyenkor szokásos beállításokat (tíz felvételenként egy slukk bagó, húsznál egy kis denaturált szesz, új tekercs filmnél egy speed), majd összekapcsoltuk a sisakomat a fedélzeti kommunikációs rendszerrel, és már indultunk is.

A Csőrike már a reptér fölött mellénk állt, csodaszép látványt nyújtott még ebben a döglött színű időben is. A csőr egyedi íve és a szem festése most egy jóságos, sárga kékbálnára emlékeztetett. Nem győztem bámulni. Átszóltam rádión Zolinak, hogy kicsit jöjjön előrébb, és süllyedjen 5-6 métert. Működött a dolog, fogyott a film, közben úsztunk a levegőben Tihany felé.
– Most távolodj egy kicsit! – kértem Zolit, de hiába, bedöglött a rádióm. Én mindent hallottam (még azt is, hogy emelik a benzinárat), de az én adásom nem ment át. Kézjelekre kapcsoltam, és örömmel tapasztaltam: kiválóan működik. Zoli rendkívül szenzibilisen reagált minden jelzésre, tényleg olyan olajozottan ment minden, mintha már évek óta együtt repülnénk. Szabolcsék is végig a megfelelő helyen voltak; nekem valóban csak a beállításokkal kellett foglalkoznom.

Tihany fölött megint hadonásztam, mint Karajan, s amint mindenkit a helyére vezényeltem, elkészült az egyik fontos kép. Még egy kört csináltunk, tartva a pozíciót. A szürke égbolton nem kellett ellenfény-effektussal számolni. Miután a veszprémi várnegyed fölött is meglőttünk egy pozíciót – a repülésvezető megkérte az engedélyt egy alacsonyabb áthúzásra – a reptér felé fordultunk. Leszállás előtt Zoli – mint vérbeli bemutatópilóta – kicsit ficánkolt még a Csőrikével, majd a beton fölött megálltunk, függeszkedtünk, aztán egyszer csak egy süllyedő balfordulóval átdöngetett alattunk! Óriási látvány volt, sikerült is elkapnom a pillanatot.

Leszálltunk

Elégedetten kászálódtunk ki a gépből, szokás szerint megtartottuk a "reputánit". Csak annyit mondhattam, hogy igazi profizmussal minden hajózó azt csinálta, amit kellett, ahogy ez már megszokott dolog Szentkirályon. Tavaly Székely Gabiékkal repültünk egy emlékezeteset, akkor is ugyanúgy lenyűgözött ez a tökéletes repülőtudás, mint most.

Rohantam haza, sikerült gyorsan megnagyíttatni azt a 4-5 képet, amelyek poszterként szóba jöhettek. Vasárnap találkoztam Vida Karcsival és Iváncsik Mikivel a budapesti Duna-parton, átadtam a képeket és jól átbeszéltük a történteket. Egyeztettük a továbbiakat a Besenyei Petivel való kötelék ügyében.

Repülőnap – Csőrike rezonál

Szeptember 8-án, pénteken reggel kitelepültem Szentkirályszabadjára. A torony előtt izgatott csoportosulást találtam, szinte minden hajózó ott volt. Megtudtam, hogy valami rezonancia-gond támadt a Csőrikével, a műszakiak dolgoznak rajta, így nemcsak a kötelékrepülés vált bizonytalanná, hanem a holnapi bemutató is! Néztem a diskuráló csapatot, és csodálkoztam, hogy nem kapnak idegbajt.

Feltűnt Vida Karcsi (vagy valamelyik alteregója, ugyanis bárhová mentem, ő mindenütt ott volt, szerintem minimum 5-6 dublőrrel dolgozik!), kaptam tőle néhány friss Csőrike-posztert. A kép ismerős is volt, meg nem is: a veszprémi várat összemontírozták a Tihany fölött levett helikopterrel. Kegyes és megbocsátható csalás, de azért elhatároztam: ha most jó lesz az idő, megcsinálom a képet élesben is, trükk nélkül.

A reptér lassan benépesült sátrakkal, reklámtáblákkal, no meg az érkezőkkel. Nagy Tomiék is megjöttek a HA-SKN Cessnával. Repültünk kettőt, az első körben Balatonalmádi térségében 1300 méterre emelkedtünk. Gyönyörködtünk a Balaton lélegzetelállító szépségében: a szórt felhők márványmotívumokat rajzoltak az öböl vizére. Besenyei Peti is megjött arany színű gépével (csak az újszülöttek kedvéért: Peti arany gépen repül, Tomi ezüstön, Charles bronzon…).

Folyamatosan kaptuk a híreket Csőrike állapotáról. Székely Gabi és Horváth Lajoska többször is berepülte, de a rezonancia nem szűnt meg. Kószáltunk, ismerkedtünk a külföldről érkezett vendégekkel, majd Oláh "Apu" József alezredessel és Szénási "Széna" Jenő őrnaggyal, a nyílt nap repülési igazgatóival megbeszéltük, milyen légi tevékenységre nyílna lehetőség másnap. Este a veszprémi Betekints fogadóban folytattuk a felkészülést a bemutatóra Besenyei Petivel, Nagy Tomival, Domak Ibolyával és a BAT-csapattal.

Csőrike meggyógyult

Szombat, nyílt nap, verőfényes napsütés, kellemes nyárutó. Rengeteg ember, a legtávolabbi repterekről érkezett sportrepülőkkel is találkoztam. A legfontosabb hír már a reggeli eligazítás előtt megjött: Csőrike rendben van, semmi akadálya a bemutatónak és a fotózásnak. A briefing után egyeztettünk Apuékkal. Utolsó megbeszélésre 14:00-ra a toronyba rendeltek. Végignéztük a délelőtti műsort, nagyszerű programot mutatott be valamennyi katonai gép. Besenyei Peti a világbajnokság után először szerepelt itthon ekkora közönség előtt, óriásit repült, ahogy szokott.

14:00-kor jelentkeztem Szénánál. Kisakkoztuk az időt: a záróképet alkotó tizenkét helikopter után 16:10-kor azonnal felszállunk. A Csőrike ekkor még a levegőben lesz, Besenyei Peti 16:20-kor száll fel, megkeres bennünket. Közben egy kis maszek ügyet is szerettem volna elintézni: lefotózni a levegőben azt az eredeti B-25 Mitchell bombázót, amit az osztrák pilóták hoztak magukkal, és amit tavaly már Kilitin is megcsodáltam.

Mit mer a kamera!

A bemutató után a B–25 kirepült a megbeszélt várakozó légtérbe, addigra mi előkészítettük a Cessnát, leakasztottuk az ajtaját, befészkelődtünk, és kigurultunk a várópontra. Széna nagyon rugalmasan azonnali felszállási engedélyt adott, amint a zárókép kisorolt a déli pályaküszöbnél. Elhatároztam, hogy elkattintom a filmemből hátralévő 3 kockát. Exponáláskor furcsa, csattanó hangot hallottam, és a kamera a "bc" – elemcsere – üzenetet írta ki. Furcsálltam a dolgot. Szerencsére kétszeres elemtartalékkal szoktam repülni, így fél perc alatt elemet cseréltem. Igen ám, de a csattanás megint felhangzott, és a "bc" jelzés is újra megjelent. Talán rosszul tettem be az elemet? Nem! Kezdtem megőrülni.

Közben Tomi 1300 méterre emelkedett Almádi fölött, és Sigi Angerer, a B–25 pilótája már hívott is rádión. Villámgyorsan sorra vettem a lehetőségeimet, de nem volt sok variáció. Ezzel a kamerával ma nem fogok fényképezni, az biztos. Mehetünk leszállni, hacsak nem találok egy másikat. A hátsó ülésen Domak Ibolyán kívül Tomi kedvese, Gróf Ancsi is velünk repült, nyakában egy kamerával, mivel hivatásos fotós. Nem tudom, hogy szól a spanyol etikett "Vészhelyzetben történő rekvirálás" fejezete, de nem is törtem rajta a fejem, csak morogtam valamit szegény Ancsinak, és agresszíven kitéptem a kezéből a kameráját. Életemben nem dolgoztam ilyennel, azt sem tudtam, hogy van beállítva. Hátraüvöltöttem Ancsinak, hogy állítsa be. Visszaordított, hogy ő is kölcsön kapta, fogalma sincs, hogy működik.
– Tekergesd a blendét! – javasolta. Nagy nehezen megtaláltam az exponáló gombot, és innen kezdve mindent egy lapra tettem fel. A B–25 már ott volt alattunk. Tomi nyomta a Cessnát lefelé, fütyült a szél a dúcon, de az első körről így is lemaradtunk. Balforduló, újból támadunk! Most már jobban sikerült. Sigi mondta, hogy 130 csomónál éppen tudna lassabban is menni, de motorhűtési gondok miatt inkább nem fog. A Cessna 172XP csúcssebessége ennél kevesebb. Tamás azonban most is zseniálisan megoldotta a helyzetet, kétszer is kellő pozícióba kerültünk a 10 perces együttrepülés alatt. Ekkor újabb csapás ért. Ajándék kamerának ne nézd az autofókuszát... de a fene vigye el, ez a Nikon F4 az én Canon EOS 1N gépemhez képest döglassú volt! Nehezen élesített a célra, csináltam is egy sor életlen felvételt.

A Mitchell eszméletlen szép volt a levegőben, majd kiestem az ajtón, úgy stíröltem. Tamás szólt, hogy indítja a fölérepülést – a háborús képeken a bombázókat gyakorta fényképezték földháttérrel, én se hagyhattam ki. Átszólt Siginek, hogy jön az utolsó manőver, és már rántotta is a gépet egy emelkedő jobbfordulóval késhelyzetbe. A bombázó elhúzott alattunk, billegtetve elköszönt, és ráfordult az Innsbruck felé vezető kurzusra.

Miután felocsúdtam a varázslatból, első gondolatom volt, hogy legjobb lenne kidobni a döglött gépemet, már néztem is, hová, ahol senkit se ütök agyon vele. Mitől döglik be egy ilyen márkás kamera "csak úgy"? Talán külső körülmény okozta a problémát? Ki kell deríteni, hiszen csak akkor tudok fényképezni, ha maradéktalanul megbízom a gépemben. Filmcsere következett. Szánalmas látvány lehettem: nyakamban rövid szíjon a kamera, Ancsi hátulról masszírozza, cseréli a filmet, időnként meghúzza, vele együtt engem is, ha a havederem engedne. Túléltem a filmcserét, irány a következő cél!

Széna szólt a toronyból, hogy a Csőrike Veszprémfajsz fölött 50 méteren várakozik reánk. Mi jó magasan voltunk, láttam, amint a Mir űrállomás elsuhan alattunk… Komolyra fordítva a szót, intenzív süllyedés és bámészkodás után megtaláltuk, fölülről teljesen beleolvadt a földháttérbe. Hiába, a természetes kamuflázs működött, a rétisas álcaszínei tökéletesek. Besenyei Peti is bejelentkezett a frekvencián, közelített ő is. Csőrike mellénk állt. Most Székely Gábor alezredes, a Phoenix Harcihelikopter-század parancsnoka vezette, Rolkó Zoli pedig beült az operátor helyére egy kicsit szemlélődni. Készült néhány fénykép a napsütötte helikopterről. Most éltek igazán a színei! Lenyűgöző volt.

Besenyei késel

Peti felzárkózott, kicsit óvatosan állt be a megbeszélt helyzetbe. Nem csoda, hiszen a forgószárnyak veszélyesen közel voltak, a rotor alatti leáramlás pedig óriási. Biztonsági okokból magasabbra emelkedtünk, a fényképezés 200–300 méteren zajlott. Az Extrán beindult a füstölő. Peti először csak beállt a Csőrike mellé, majd óvatosan megpróbálkozott a késhelyzettel. Elég meredek volt: ha balra dönti a gépet, nem látja a jobbján igen közel repülő Csőrikét, ha jobbra, akkor meg mi nem látjuk őt. Székely Gabi szólt, hogy ők is nagyon figyelnek; ha Peti rájuk csúszna, azonnal kiborítanak jobbra föl. A Mi–24 drámai erejű hajtóműveivel meglepően fürgén tud mozogni. Peti a második késhelyzetnél már eltalálta az optimális távolságot a helikopter és a Cessna között, így sikerült lefényképeznem. Tomi fantasztikusan repült megint, végig úgy manőverezett, hogy a fényképek szempontjából a legjobb helyzetben legyünk, és az Extrának is hagyjon egérutat.

Petinek indulnia kellett Farkashegyre. Kicsit lemaradt, majd a füstölővel eszelős malacfarkakat gyártva elhúzott a Csőrike előtt, és eltűnt a Balaton irányába. Még maradt időnk néhány közeli felvételre. Székely Gabi gyönyörűen mellénk állt, tisztán látszott Zoli sisakjelvénye is.
– Legközelebb beretválkozzatok meg, mert a borostás pilóták rosszul mutatnak a képen! – szóltam át. Közben Széna intenzíven érdeklődött a Csőrike üzemanyag-mennyiségét illetően. Valami Natasát emlegettek még (biztos valamelyik veszprémi benzinkutas kisasszony lehet). Utoljára Veszprém várost háttérként felhasználva csináltunk még egy összezárkózást, majd Tomi újabb függőleges manővert jelentett be, és már húztunk is a Csőrike fölé. Nagyon intenzív volt, még a gyomrom is jelzett, de amint egyenesbe álltunk, szerencsére elmúlt.

Indultunk volna leszállni, de a reptéri frekvencián óriási volt a forgalom, megszólalni se lehetett. A dinamikus bemutató végeztével megkezdődött az elmaradhatatlan utasrepültetés, gép gép hátán az éterben és az iskolakörön is. A final előtt ketten elénk fordultak. Tomi bölcs sóhajtással kicsűrt, inkább megnéztük még egyszer az almádi partot, a vörösberényi templomot, meg egy várromot a közelben. Aztán végre leszállhattunk. A beton fölött 4-5 méteren szélnyírásba kerültünk, de Tomi észnél volt. Begurulás után hosszú percekig csak ültünk a gépben, senki nem szólt egy szót sem. Valamennyien az átélteket próbáltunk emészteni. Aztán Vida Karcsi értünk jött, és bevitt a toronyhoz. Leültünk a sörsátor mellé, csak ott kezdtünk lassan visszaszállni a földre. A repülőnapot egy nagyszerű hangulatú hangárbulival zártuk.

Később kiderült, hogy a kamerám zárszerkezete tönkrement, méghozzá Besenyei Peti esküvőjén, úgy éjféltájban. Nem volt benne semmi misztikus: én vágtam haza valamelyik filmcserénél. Javítás: ötvenkétezer forint... Most aztán kénytelen leszek még néhány igaz történetet megírni, hogy kitermeljem az árát! Ha Ancsi nem lett volna velünk, a gyönyörű repülés képeit csak a fantáziám őrizné. A történet összes főszereplője mellett külön köszönet és puszi neki is!