Bevezetés

A rendes évi szabadságom terhére a családommal felszerelve minden nyáron el szoktam tűnni körzetemnek még a tájékáról is. Olyan helyeket keresünk fel, ahol azelőtt a létezésemről sem tudtak. Ez amolyan egészségügyi rehabilitációs program, meg a családapai kötelességek gyakorlásának időszaka. Ilyenkor fejlesztem vissza a gyomoridegeimet, hűtöm le üzemi értékre az agyvizemet, ilyenkor nem miattam csörög a telefon, nem miattam fékeznek az autók a ház előtt. Szóval isteni állapot. Történt pedig, hogy 1993-ban egy barátom tanácsára az Alpok-alján található Bozsokra esett a választásunk. Síkvidéki embernek a hegyek mindig kellemes változatosságot jelentenek, meg a távolság is megfelelően nagynak látszott. Egy júliusi reggelen az ilyenkor szükséges megszokott keveredések-kapkodások-szentségelések után a csapatunk útra kelt, és még napszállat előtt megmutattuk magunkat az arra érdemes bozsoki bennszülötteknek.

Első tárgyalás

Mindjárt másnapra egy rövid gyalogtúrát terveztem Velem községbe, abból kifolyólag, hogy a Top Gun 1992/8. száma szerint arrafelé második világháborús amerikai bombázók darabjaiból építkeznek az ott lakók. Az egész út oda-vissza volt vagy 7 km. Darabokat ugyan nem találtunk, de háború az lett. Családom fiatalabb tagjai ugyanis több rendbeli éhen- és szomjan pusztulás, valamint végkimerülés után egyhangúlag kijelentették, hogy ők "hegyre-többet-soha". Aki volt már egy családban három nővel összezárva, az sejti a folytatást. Így esett, hogy egy nappal később már a bükfürdői strandon "másztuk a hegyeket". Az első alkalommal egész napos lopicskolással, hancúrozással ünnepeltük a profilváltást, másnapra viszont új feladatom támadt. Az alkonypírhoz hasonlatossá vált felsőtestem rejtegetésével próbáltam kármentést végezni, és minthogy így csemetéim rendelkezésére állni nem tudtam, hirtelenül felszökött a semmittevéssel töltött idő százalékos aránya.

Említést érdemel, hogy az időjárás azokban az időkben még bele-belenézett a naptárba, és szót is fogadott neki. Hétágra napsütés, szél gyakorlatilag semmi, elszórt kumuluszok, azok is csak a horizont peremén. Én meg hanyatt fekve bámultam a nyarat... meg azt a két sárkányrepülőt, amelyek napról napra fáradhatatlanul ott keringtek fenn a strand déli oldalán, mint prédára váró keselyűk. Akkor (légügyileg) még szűz voltam, ha repülésről volt szó, mindig csak felfelé figyeltem, lefelé soha. Napról napra nőtt bennem a baljós felismerés: ezek ENGEM akarnak! A hét végére beletörődtem az elkerülhetetlenbe, lélekben felkészültem a megpróbáltatásokra: a madaraim ugyanis egész héten kitartóan vártak.

Második tárgyalás

Pénteken a fürdőzés végeztével az útmutatásokat követve talán túlságosan is könnyen és gyorsan megtaláltuk a gabonatarlóra települt repülőteret. Alapfelszereltségű műintézmény volt: állt egy darab félig katonai mintájú sátorból, egy darab cukrászdai mintájú napernyőből műanyag asztallal és karosszékkel, egy kókadtan búsuló szélzsákból, és kettő, körülbelül 1970-es mintájú személyzetből. Néhány autó árválkodott kissé távolabb, de mentőt vagy tűzoltót nem láttam sehol. Ezt aggasztónak találtam: mi lesz, ha baj lesz?
A menetrend szerinti sárkány éppen úton volt, így alkalom adódott a földi szakszemélyzet levizsgáztatására. Sejtették szegények, hogy honnan fúj a szél, ezért végül sommásan közölték velem: a sárkányrepülésnél biztonságosabb dolog a föld kerekén nincsen. Élő ember odafönt még el nem patkolt, a túlélés csakis és kizárólag a földetérés körülményeitől függ. Fél centi zúzmara leolvadt a hátamról, úgy megkönnyebbültem. A repülés árát azért előre kellett befizetni...

Mindeközben az egyik keselyű, némi zötykölődés árán, teljesen épnek tűnő állapotban, kőhajításnyira tőlünk megállapodott. Ketten voltak beléje szerelve, egymás melletti elrendezésben. Az egyikük fürgén kipattant a szerkezetből, majd odaintette a földi kollégáját, és nagy körültekintéssel megkezdték a másik, éppen csak emberi lénynek látszó utas kiemelését. Moccanni azt nem bírt szegény, ölben szállították el a fentebb már említett cukrászdai karosszékbe. Mint orvosnak és mint volt úttörőnek is, esküm szerint kötelességem segíteni a bajba jutottakon. Nem csalt a szimatom: az illető utas bajban volt. Harmincas éveinek elején járó hölgy, akinek az arcvonásait egy őrült szobrász dinamittal formázta meg, az arcszíne pedig a frissen hullott pesti hóé: mészfehér alapon némi szürkés beütés. A Kupa-Vámosi-módszerrel próbáltam életjelenséget kimutatni. A vizsgált személy mellett állva nem túl hangosan azt kell mondani: "Adóellenőrzés!" Ha erre a szempillája sem rebben, akkor három dolog lehetséges. Egy: halott, kettő: süket, három: nem tud magyarul. Meglátásom szerint a hölgyre mindhárom megállapítás igaz volt. Azután az arca lassan kezdett zöldre változni, és a repülő urak szerint ez kedvező jel: a zöld szín nyugtatja a szemet.

Ezzel ők túltették magukat a közjátékon, nem úgy én. Minden jel szerint rám került a repülés sora. A régi és bölcs mondást követve, miszerint "gyáva ember, aki nem mer félni", be voltam rezelve rendesen. Egyedüli bizodalmam abban állt, hogy statisztikailag valószínűtlen egy balvégzetű esemény azonnali és pontos megismétlődése. Azért a gép mellett állva, a sisakkal bíbelődve levizsgáztattam a leendő pilótámat is, imígyen:
- Hányszor esett le életében ilyen lélekvesztővel?
- Eddig még egyszer sem.
- Hány utas szokott az előbbihez hasonló állapotba kerülni?
- Mindegyik, amelyik nem bírja a repülést.
- Honnan lehet tudni, hogy ki bírja, és ki nem?
- Utólag szokott kiderülni.

Lehet, hogy ettől az eszmecserétől meg kellett volna nyugodnom, de hiába néztem jobbra is, balra is, sehol sem leltem a nyugalmam. Nem óhajtottam élőhalottként viszontlátni a karosszéket, ezért rövid eligazítást is tartottam a következők szerint:
- Egy: ha a repülés bármely szakában azt mondom, hogy leszállás, akkor az parancs. Kettő: ha nem mondok semmit, de lefelé mutogatok, az megfelel az első utasításnak. Három: ha látni való, hogy se beszélni, se mutogatni nem tudok, akkor aztán mars lefelé!

A fiatalember fölényes derűvel biztosított afelől, hogy minden a legnagyobb rendben lesz (de az arckifejezése emlékeztetett a fogorvoséra, amint éppen egy 10-es fúrót fog bele a Black & Deckerébe...) Innen már szépen megfutni sem lehetett, benne voltam a kelepcében. Csak tíz percet kell kibírnom, az is valami? Na, helyezkedés, bekötözködés, kapaszkodás, szélnek fordulás, gázt neki. Három Trabantot nyúztam el praxisom során, úgyhogy a zaj és a rázkódás egészen megszokott érzés volt. Azután, amikor már azt hittem, na most hullik szét az egész kóceráj, hát uram fia, egyszer csak odahagytuk az árnyékunkat! Jött volna utánunk, de nem bírt ugrani. A levegőben voltunk! Életemben először legyőztem a gravitációt, először néztem LEFELÉ!

Ahogy elemelkedtünk, és a föld mozgása lelassult, valahogyan megváltozott minden. A menetszél zúgása és a motor dübörgése ellenére szinte éreztem a csendet. Odalent egyre zsugorodott a megszokott bolond világ, ugyanakkor körülöttem egy új dimenzió bontakozott ki: a látóhatár sokszorosára tágult, mi lettünk a világ közepe. Hatalmasnak és erősnek éreztem magam, isteni érzés volt! Teljesen elfelejtettem, hogy meg kéne ijednem. Teli torokkal üvöltöttem a pilótám fülébe elragadtatásom szavakba önthető összes zagyvalékát. Ő meg csinált néhány kezdőknek való manővert: egy kis húzott fordulózás, süllyedés, emelkedés, szóval a gyomor egyéb szervekhez viszonyított vektoriális mozgatását gyakoroltuk. Első próbálkozáshoz képest egészen keveset lankadt a lelkesedésem, és már kezdtem volna belejönni, de letelt az idő. Amikor az én kedves barátom - már annak éreztem - megkezdte a leszállás előkészületeit, gondolkodás nélkül bejelentettem igényemet a következő menetre is. Így aztán le sem szálltunk, folytattuk a madárkodást.

Harmadik tárgyalás

Az idegek borzolása végett elöljáróban bejelentem, hogy ebből lett a majdnem tragédia. Egyelőre azonban tombolt odafent a jókedv. Úgy látszott, az alapozó vizsgán megfeleltem, mert lehetőséget kaptam a sárkány irányítására is. Meglepett, hogy mennyire nem tudok tájékozódni a térben: nem éreztem, hogy milyen irányban haladunk, milyen a vízszintes és függőleges sebességünk, hogyan állunk a horizonthoz képest; többször is majdnem túldöntöttem a madarat. Egyet viszont biztosan éreztem: jó nagy marha vagyok, hogy ezt nem próbáltam ki már sokkal régebben.

Sajnos, a második felvonásnak is véget vetett az idő, vissza kellett térnünk a kétdimenziós valóságba. Búcsúzóul azért még kaptam egy sakkot a Vezértől: olyan rácsapást hajtott végre a tarlóra, hogy a gyomrom ijedtében a két fülemen keresztül akart elmenekülni, a pálya ívének alsó pontját pedig a talajvíz szintjére lehetett kalkulálni. Valahogyan azért ezt is megúsztuk, jött a zötykölődés, motor ki, aztán csend. Ültünk egymás mellett, és a Vezér nyájas mosollyal figyelte, hogy mit lép a Paraszt. Az meg, mivel lépni egyelőre nem tudott, gondolkodott. Na, mondom, most az előző kuncsaftnál elegánsabb lelépés szükségeltetik, elvégre nemrég még nagy volt a szám. Mielőtt azonban próbát tettem volna, taktikusan megköszöntem a fáradozását, a szívességét, az irántam való jó szándékát, kívántam neki jó egészséget, szép feleséget, nagy nyereséget, meg mindent, ami eszembe jutott.

Egy határon túl ezt sem lehet folytatni, hát akkor lássuk, mire jutunk, én meg az anyaföld. Megelégedésemre elégséges támasztékul szolgált a természet adta két alsó végtagom, sőt lassú távolodásra is alkalmasnak bizonyultak. Térd tájékán volt ugyan némi vízszintes kilengés, de sem a frekvenciája, sem az amplitúdója nem érte el a kritikus értéket. Puhább talajon valószínűleg olyan nyomot hagytam volna, mint a sivatagi vipera, de azért is talpon maradtam. Közben a szükségesnél talán kissé emeltebb hangon hirdettem a repülés nagyszerűségét, ami szerintem az atavisztikus túlélési reakció megnyilvánulása lehetett (magyarán szólva pillanatnyilag az ösztöneim szintjén működtem). Ezzel aztán majdnem vége is az első repülésem történetének. A T. Olvasó pedig joggal kérheti számon a beharangozott majdnem tragédiát. Lássuk azt is.

Negyedik tárgyalás

Amint testi és lelki egyensúlyom némileg helyreállt, majdnem a szívbaj ért utol. A családomat megközelítve ugyanis rémítő látványban volt részem. Vörösre sírt szemek, zavaros tekintetek, lerongyolódott fizikális állapotok, halódott az egész társaság. Úgy néztek ki, mintha a repülés alatt végig nekik kellett volna a szárny alá fújni a szelet. Nem amiatt keseredtek el, hogy egy darabban leértem, olyan rövid idő alatt nem lehet ennyire ramaty állapotba kerülni. Hát akkor?

Mint nyilvánvaló volt, ők csak az előre befizetett első menetről tudtak, a fent megkötött üzletről fogalmuk sem lehetett. Letelt az idő, mi meg csak keringtünk odafent. Még két perc, még öt perc, semmi jele a leszállási szándéknak. A sárkány meg összevissza billeget, mintha irányíthatatlanná vált volna. Pedig dehogyis, csak éppen az ÉN tudásom szerint repültünk. Legkedvesebbjeim tehát eldöntötték, hogy itten nagy baj van, itten Apucit a jó híre túl fogja élni. Hiába vigasztalta őket a földi szakszemélyzet azzal, hogy a repülésben a leérkezés kizárólag türelem kérdése, és hogy órákon belül végeredmény lesz. Erre következett az a leszállási művelet, ami messzebbről nézve inkább zuhanásnak tűnt. Így történt meg az a furcsa eset, hogy az én első repülésembe majdnem a családom halt bele.

Befejezés

Aki ezt a történetet ültő helyében végig tudta szenvedni, annak a reporvosija - ha van neki olyan - további vizsgálat nélkül kettő évvel ingyen meghosszabbíttatik. Érvényesítés nálam, a rendelőben, vasárnaponként 23-24 óra között. Bélyegzőt mindenki hozzon magával!

Közvetítés vége. Csipke over.