Ma már szinte minden területre van nemzetközi kódunk, ott van az EAN-jelölés, a vonalkód, ami 73-mal kezdődik a napi termékeinken, az országhívószám, ami Svédországot illetően 46-os, az S-betű az autókon, a SEK mint valuta, valamint a 74-es a vasúton, bár ezt kizárólag tehervagonokon lehet látni. Amikor becsekkolunk a repülőtéren, látunk a jegyünkön két betűt, olykor hármat, ez a légitársaságot jelöli, amivel utazni fogunk, s végül a járat azonosítója is betű vagy szám. Ott vannak a poggyászon a kis papírcsíkok, ezek a csomag végállomását jelölik három betűvel; néha nem igazán akarnak megegyezni azzal, ahova mi megyünk. Az áll rajta például, hogy AGP, ha Malagába megyünk, viszont ha Ottawa a végcél, akkor a YOW kódot látjuk.

De mi a civil repülők jelölésének története és háttere?

1914 előtt a polgári repülőgépeknek nem volt semmilyen hivatalos jelölése. A repülés még gyerekcipőben járt, és repülőgépből is elég kevés volt. Senki sem gondolt rá, hogy egyszer majd nehéz lesz őket megkülönböztetni egymástól. 1919-ben egy nemzetközi konferenciát tartottak Párizsban, ahol már felvetődött, hogy a polgári gépeket bizonyos rendszer szerint kellene jelölni, amit a többi ország is átvehetne. Néhány ország, mint pl. az USA, Oroszország és Németország nem csatlakozott ehhez az elképzeléshez. A megállapodás szerint minden repülőgép kap egy öt betűből álló jelzést, az első betű azonosítja az országot, a maradék négy pedig – kötőjel után – az egyedet. Ha a gép magántulajdonban van, akkor az utolsó négy betűt aláhúzással jelölik. A betűket olyan nagyra festik, amennyire csak lehet, a törzs mindkét oldalára, valamint a szárny alsó és felső részére is. A nemzetiséget fehér alapon feketével jelölik a farokfelület két oldalán.

A következő 23 betűt használták (némelyet két országnak is kiosztottak, úgy vélték, az összetévesztés nem valószínű):
A Ausztria, Nicaragua
B Lettország, Bolívia
C Portugália, Románia
D Németország
E Észtország, Ecuador
F Franciaország
G Nagy-Britannia
H Hollandia, Magyarország
I Olaszország
J Japán
K Finnország
L Csehország
M Spanyolország, Mexikó
N Norvégia, USA
O Belgium, Peru
P Lengyelország, Brazília
R Oroszország, Argentína
S Svédország, Görögország
T Dánia
V Venezuela
X Jugoszlávia, Kína
Y Danzig
Z Litvánia

Az egyforma betűvel jelölt országok esetében a kötőjel után következne a tényleges ország-azonosító, például: Hollanida H–N, Magyarország H–M stb. A gyarmatokon is ezt alkalmazták, például F–K a francia Kambodzsát jelölte, G–E Angliát, G–A Ausztráliát, G–C Kanadát stb.

Nem sokáig működött a rendszer, néhány ország különböző okokból változtatásokat léptetett életbe. Bolívia az 1920-as években lecserélte a B-t C-re, Mexikó pedig az M-et X-re. A nemzetiséget jelölő fekete betűk fehér háttérrel szintén eltűntek a legtöbb ország gépeiről, sőt a farokfelületre semmit sem festettek, kivéve Olaszországot; ott megtartották az I-t a függőleges vezérsíkon egészen 1950-ig.

Nő a flotta, szaporodnak a betűk

1929-re ugrásszerűen megnőtt a szükséglet a nemzetközi jelölésekre, az egybetűs rendszert kétbetűsre kellett változtatni. A nagyobb országok tarthatták csak meg egybetűs jelzésüket. Az ICAN (International Commission for Air Navigation, Nemzetközi Légi Navigációs Bizottság) állította fel az új szabályokat, remélve, hogy a kétbetűs nemzetközi jelzés hosszú időre megoldja az azonosítás gondjait (később bebizonyosodott, hogy tévedtek). Az új rendszerben egyszerűen csak még egy betűt tettek a régi elé vagy után, pl. Hollandia ma PH, Magyarország HA, Norvégia LN, Lengyelország SP, Görögország SX, Mexikó XA és Venezuela YV. Anglia, amelynek több mint 50 tartománya volt, megkapta a VP, VQ és VR azonosítókat, a kötőjel után következő betű jelezte, hogy melyik tartományáról van szó; VP–B a Bahamákat, VQ–B Barbadost, VR–S Szingapúrt stb. jelezte.

Hong-Kong átadásakor, 1997 nyarán Kína VR–H azonosítója ismét B-re változott; ezt használta Kína és Tajvan 1949 óta, bár Kína 1974 előtt még nem festette gépeire a B-t. Négy olyan ország is van, amelyek kettőnél több betűből vagy számból álló azonosítókat használnak: Bahrein jele az A9C, Laoszé az RDPL, Omané az A4O és Ruandáé a 9XR.

A Szovjetunió szétesésekor további azonosítókat kellett kiosztani, megszűnt a CCCP jelölés. Ugyanígy Európában is történtek változások az 1990-es években. A Német Demokratikus Köztársaságnak 1956-tól két azonosítója volt, a DM és a DDR – az utóbbit nemzetközi szinten csak az 1980-as évektől használták –, ma már csak D jelöli Németországot. Csehszlovákia is megszűnt, a korábbi közös OK-ból OK és OM lett. A Balkáni változások következményeként Bosznia és Hercegovina a T9, Horvátország a 9A, Macedónia a Z3, Szlovénia az S5 jelzést kapta, Szerbia és Montenegro pedig megtartotta a korábbi közös YU azonosítót.

A nemzetiségi azonosító azonban mégsem jelenti mindig azt, hogy a gép valóban az adott országhoz tartozik. A tulajdonosok különböző – gazdasági, politikai, jogi – okokból néha más országban regisztráltatják gépeiket. Egyes cégek légitársaságok gépeit bérlik, befestik őket saját színeikre, de megtartják az eredeti lajstromjelet. Ilyenkor csak azt lehet megmondani, hogy a bérlő cég melyik országhoz tartozik. Manapság már törvények szabályozzák, hogyan lehet más országban repülőgépet bejegyeztetni (ahhoz túl komplikált az egész, hogy pár sorba beleférjen).

Végezetül, hogy még tovább bonyolítsam a történetet, itt egy kis áttekintés arról, hogyan jelölik-jelölték a skandináv országok a gépeiket (zárójelben az 1929 előtti azonosítók láthatók): Dánia OY (T), Finnország OH (K), Norvégia LN (N), Svédország SE (S), Izland TF (ISLAND 1930–37 között, azelőtt nem volt jele).