Az elektromosság kelenföldi templomában

A Budapesti Őszi Fesztivál részeként, a Kortárs Építészeti Központ szervezésében igazán különleges helyszínre juthattak el a szerencsés kevesek: a Kelenföldi Hőerőmű századfordulós épületének izgalmas folyosóit járhatták végig a programra időben jegyet váltók, és a sétára a koronát pedig a legendás kapcsolóterem megtekintése tette fel.

A terület és a rajta lévő ipari műemlék is az Öböl XI. Kft. tulajdona, az épületek állapota leromlott, a területen építkeznek, így magánember nem teheti be a lábát az egyébként védettként számontartott ipari műemlékbe. Pedig a XI. kerületben, a Hengermalom utca Duna felőli végénél, a Kopaszi gát szomszédságéban Magyarország valószínűleg legszebb ipari emléke áll.

Ipari szentség

A hőerőmű tervezésével azt a Reichl Kálmánt bízták meg a XIX-XX. század fordulóján, aki Buda másik ipari csodáját, az óbudai gázgyárat is tervezte, bár ez a munkája már befejezetlen maradt. Az építész halála után Borbíró Virgil fejezte be a terveket, a vizet a Dunából nyerő, szénnel fűtött erőmű épületeinek megálmodása nagyrészt az ő nevéhez kötődik.

1914-ben az erőműnek köszönhetően megindult Buda áramellátása, és egészen két évvel ezelőttig az erőmű szolgálatott áramot a fővárosnak. A tulajdonviszonyok változása és az idő múlása egyre inkább meglátszik az épületeken kívül és belül egyaránt, de még így is könnyű elképzelni, hogy milyen hangulata lehetett újkorában az ipar világszínvonalú remekének.

Okrutay Miklós műemlékvédelmi szakember "A Kelenföldi Hőerőmű" című írásában így ír a Verne-regények világát idéző helyről: a századelő embere "a technikai fejlődést az elemi erők felett aratott győzelemként élte meg, mely szimbólumként leginkább egy erőmű épületében kristályosodhatott ki. Reichl kelenföldi épületeinek hatása erőteljesen képviseli ezt a szellemiséget. A kazánházak, a gépházak, de különösen az áramfejlesztő turbinák csarnoka templomok szentségét idézi. A termeket végigjárva isteni - de legalábbis emberfölötti - hatalom jelenlétét érezhetjük, mely hatást a hol szokatlanul fojtó és feszült csönd, hol a magukra hagyott gépek tébolyult-tomboló zúgása mélyíti el. [...] A belső terek hálózata a vezénylőterem üvegcsarnokában nyer végső értelmet. A gép - és általa a természet - fölötti hatalmat megszerző ember szentélye ez, ahol a kazánokban hevített gőz nyomása, a turbinák tekercseiben gerjesztett áram feszültsége műszerek adataivá szelídül."

Ember és technika

A szombati sétán persze már csak a csend volt érzékelhető, nem duruzsol áram egyetlen tekercsben, egyetlen transzformátorban sem. A porcelán szigetelőtesteket és a különféle, laikusok számára rejtélyes elektromos berendezéseket por lepi, a folyosókat csak az ablakokon beszüremlő napfény világítja meg.

Ahogy közeledik a látogató a kapcsolóterem felé (aminek atmoszféráját Kozelka Tivadar fotói alapján lehet azért ismerni), úgy növekszik a feszültség. A folyosókból nyíló boxokban némán gubbasztanak a több ember magas szerkezetek, a falakon utcanevek és műszaki feliratok adnak némi támpontot, hogy éppen az áramszolgáltatás mely része mellett haladunk el. Majd egy szűk kétszárnyas ajtón belépve tárul fel a valódi csoda, a kapcsolóterem.

Ha lehet valahol hazánkban vérbő steampunk filmet készíteni, azt csak itt lenne érdemes leforgatni. Az ovális opálüveg mennyezetről alig tudja levenni a szemét az ember, a falakon körbefutó lámpák vak füzérei, a feszültség- és áramerősségmérők, a pultok kapcsolói, a külső körfolyosó ma már moccanatlan mutatójú műszerei mind az ember és technika lázas egységét dicsőitik.

A gyár sorsa bizonytalan, de talán nem reménytelen. Az épületekhez védettségük miatt nem lehet nyúlni, bár ez jelenleg egyben azt is jelenti, hogy állagmegóvás címén sem tesznek keresztbe egy fűszálat se. A két éve még áramot termelő erőművön ez meg is látszik. Ami bíztató, hogy a tulajdonosoknak vannak elképzelései a - kulturális és üzleti jellegű - hasznosításról. Bár konkrét tervek még nem születtek, emélhetőleg húsz év múlva már a környék ékköve lehet az évszázados ipari emlék.