1975: Összekapcsolódik az Apollo és a Szojuz, amerikai-szovjet barátság az űrben

Az űrkutatás hőskorát, az első műhold, majd az első emberi űrhajós fellövését, és az első holdraszállást mind a hidegháború fura hajtása volt: a szovjetek és az amerikaiak óriási energia és pénz befektetésével próbálták meggyőzni a világot, és egymás arról, hogy előrébb tartanak az űrversenyben. Az űrhajózás első évtizedeit a marketing hajtotta: amelyik ország jobb az űrben, azé a vezető szerep lenn a földön is. A verseny feszült hangulatának enyhülését jelentette 1975-ben az Apollo-Szojuz projekt, amikor a szovjet és az amerikai űrhajók összekapcsolódtak az űrben.

Amilyen nagy szimbolikus jelentősége volt az eseménynek, legalább akkora kihívást jelentett technikailag az űrhajósok és a földi irányítóközpontok számára. Ha bármilyen kis hiba miatt kudarcba fullad az összekapcsolódás, vagy baleset történik (amire minden esély megvolt, hiszen az űrhajósoknak semmilyen tapasztalatuk nem volt), az beláthatatlan diplomáciai következményekkel járt volna.

A két fél addig minden technikai részletet hétpecsétes titokként őrzött az űrhajóikról, amiket most az összekapcsolódás miatt meg kellett osztaniuk egymással. Az addig jellemző ködösítés és titkolózás után az Apollo-Szojuz projekt nyílt volt, szinte a nyilvánosság előtt zajlott (a NASA 1978-ba könyv formájában is kiadta a részletes beszámolót).

A Szojuz-19 és az Apollo-18 (a számok azt jelzik, hogy hányadik útján jár az űrhajó) egyaránt 1975 július 15-én startolt, pár óra eltéréssel. A Bajkonurból induló Szojuz fedélzetén Alekszej Leonov, és Valerij Kubaszov (öt évvel később ő lett Farkas Bertalan űrhajóstársa), míg a floridai Kennedy Űrközpontból fellőtt Apollo kabinjában Thomas Stafford, Vance Brand és Donald Slayton űrhajósok utaztak a történelmi bevetésre.

Két nap múlva a Föld körüli pályára állt űrhajóknak sikerült annyira közel navigálni egymáshoz, hogy fel tudták venni egymással a rádiókapcsolatot. Londoni idő szerint (ezt használják az űrben; pontosabban az ezzel majdnem egyenértékű univerzális időt) reggel nyolctól délután négyig tartott, mire a két jármű egymáshoz navigált, majd összekapcsolódott. Az utolsó manővereknél a kisebbik Szojuz volt a passzív, egy helyben álló szereplő, és a több mint kétszer akkora Apollo közelítette meg méterről méterre (később ezt megismételték fordított felállásban is). A dokkolás és nyomáskiegyenlítés után a két kapitány, Stafford és Leonov este negyed nyolckor fogott kezet egymással a zsilipkamrában.

A két űrhajó 44 órán keresztül keringett összekapcsolódva a Föld körül, miközben az űrhajósok tudományos kísérleteket végeztek, és egymás űrhajójában vendégeskedtek. A szétválás után a szovjetek öt, az amerikaiak kilenc napig maradtak az űrben (még egy közös kísérletként az Apollo a Nap és a Szojuz közé manőverezve mesterséges napfogyatkozást idézett elő a szovjetek napkorona-vizsgálataihoz).

Az Apollo űrhajó a simának nem mondható landolás (a légkörbe belépés után mérgező nitrogén-tetroxid gáz jutott a leszállóegységbe, ami miatt az asztronautákat ápolni kellett pár hónapig) után nyugdíjba ment az egész Apollo-projekttel együtt. A szovjetekkel közös projekt után hat évig nem járt amerikai űrhajós odafenn, az űrsikló-program 1981-es bemutatkozásáig. Az Apollo azóta egy kaliforniai múzeumban látható.

(képeink a NASA-tól származnak, itt talál további fotókat)