• EU
• Archívum

• Dossziék

• Atomválság
• Litvinyenko
• Észak-Korea
• Szlovák–magyar
• Libanoni konfliktus

• Korábbiak

  • Zavargások Franciaországban
  • Pápadosszié
  • Katrina hurrikán
  • Gázháború
  • EP-választások
  • USA választás 2004
  • Ukrán választás
  • DK-ázsiai szökőár
  • Grúzia dosszié
  • Londoni robbantások
  • 9/11
  • Az iraki konfliktus

Küldje el ezt a cikket barátjának, ismerõsének!
Nyomtatható változat

A Fehér Ház nemrég megjelentetett egy dokumentumot, amely röviden összefoglalja az új amerikai nemzetbiztonsági stratégiát. Ilyen irományt minden elnöknek készítenie kell legalább egyszer hivatali ideje során a Kongresszus számára. A George W. Bush által most elkészített dokumentum jól összefoglalja, hogy mit gondol a jelenlegi amerikai kormány a szeptember 11-i terrortámadás nyomán megváltozott körülményekről, és hogyan akarja átalakítani nemzetbiztonsági stratégiáját, hogy megfeleljen az újfajta fenyegetéseknek.

Chris Patten

Ez nem meglepő módon egy csomó aggodalmaskodáshoz vezetett a világ sok részén, így Európában is. Egészen magas rangú politikusok, tisztviselők - például Chris Patten, az EU külügyi biztosa -, valamint különböző szakértők ráncolják a homlokukat idegesen. Olyan ismerős vádak bukkannak fel, amelyeket a Bush-adminisztrációval szemben gyakran lehet hallani: Amerika nincs tekintettel a nemzetközi normákra és szervezetekre, problémáit inkább maga intézné, egyoldalúan, sőt arrogánsan. Ezzel, hangzik a vád radikálisabbak részéről, hosszú távon az egész, a második világháború után megszilárdult nemzetközi rendet aláássa.

A megelőző csapás és a baj vele

Miért? Az új nemzetbiztonsági stratégia, amelyet angolul el lehet olvasni itt (nem olyan hosszú), papíron rögzít pár fontos dolgot, amelyet az elmúlt év folyamán sokszor lehetett hallani amerikai vezetők szájából. A legfontosabb ezek közül a következő. Amerikát ma már nem csak ellenséges államok, de "sötétben bujkáló terrorista szervezetek" is fenyegetik, akik viszonylag kis költséggel és gyorsan borzasztó károkat képesek okozni. Ezekkel - a terroristákkal, illetve a velük összejátszó államokkal - szemben Amerika fenntartja magának a jogot a megelőző katonai fellépésre. Egyszerűen azért, mert a késlekedés a tömegpusztító fegyverek és a mozgékony, láthatatlan terrorista szervezetek világában megengedhetetlen.

A kritikusok szerint ez a doktrína ellentétes a nemzetközi joggal, mert szuverén államok elleni támadást helyez kilátásba világos ok nélkül (tehát nem védekezésből). Úgy tűnik, mintha az Egyesült Államok venné magának a bátorságot, hogy rábökjön egy országra a térképen, kijelentse, hogy ez az ország fenyegetést jelent a biztonságára, és utána megtámadná. Lehet, hogy ennek a támadásnak nem maga az állam volna a célpontja, hanem egy terrorista szervezet, amely az adott állam területéről "dolgozik".

Akárhogy is, hangzik el, ez a doktrína nem egyeztethető össze a nemzetközi biztonsági rendszerrel, amely az egyes államok szuverenitására épül. Vagyis arra az elvre, hogy egy állam azt csinál a saját területén, amit akar, és ahhoz senkinek semmi köze. Megtámadni, akár területszerzési, akár a kormány megbuktatásának szándékával, nem szabad. Már csak azért sem, mert ez igen gyorsan káoszhoz vezetne, ahogyan egyre több ország használná fel ezt az új elvet arra, hogy a saját ellenségeivel szemben fellépjen. Ráadásul potenciálisan igazságtalan.

A doktrína pártolói szerint azonban a hidegháború után annyira megváltozott a stratégiai környezet, hogy a régi, elrettentésen és katonai egyensúlyon alapuló biztonsági rendszer ma már működésképtelen. A paradicsomba készülő terroristákat nem lehet elrettenteni a hagyományos módszerekkel. Védekezni nem elég, támadni kell, még mielőtt az ellenség lesújthatna. Hiszen utána már lehet, hogy késő lesz. Tegnap még eltérített repülő, holnap meg már atombomba.

Nincs mitől tartani?

Az aggodalmaskodóknak két fő érvvel válaszolnak a stratégia megformálói és védelmezői. Az egyik az, hogy a gyakorlatban ez nem jelent olyan nagy változást. Megelőző csapás eddig is volt, akármit is mond az ENSZ alapokmánya, több ország is gyakorolta előszeretettel, ha saját biztonságát fenyegetve látta. Ez nem új. Ráadásul az állami szuverenitás ma már nem olyan sérthetetlen, mint valaha - elvileg - volt. Már a kilencvenes években sem volt túl jó érv, hogy egy állam a saját területén, saját felelősségére büntetlenül cselekedhet. A nemzetközi közösségnek igenis joga van beavatkozni, akár erővel is, ha egy állam elfogadhatatlan, bizonyos alapvető normákat megsértő dolgokat művel, mint például a jugoszláv állam Koszovóban. A népirtás például nem pálya. Bush egyszerűen tovább bővítette az elfogadhatatlan dolgok listáját a terrorizmussal, a terrorista szervezetek támogatásával, és - kicsivel óvatosabban - a tömegpusztító fegyverek fejlesztésével.

A másik érv szintén gyakorlati: az Egyesült Államok nyilván nem fog megtámadni és lesöpörni a Föld színéről minden olyan rezsimet, ami szerinte ilyesmiket művel. Egyszerűen azért nem, mert túl sok van, nagy részük nem is jelent azonnali, komoly fenyegetést, és nem is mind elérhető. A doktrína nem jelenti a reálpolitika és a józan ész kimúlását. A valóságban - a nagy külső és belső ellenkezés miatt - kivitelezhetetlen volna egy hadjárat, amely a világ valamennyi borzasztó, tömegpusztító fegyverek kifejlesztésén ügyködő, terroristákkal kokettáló rezsimje ellen irányul. Vagy akárki más ellen. Erre Amerika nem képes, és nem is áll szándékában belefogni. A doktrína a legvégső esetre szól, amikor a fenyegetés már olyan nagy, hogy nem lehet figyelmen kívül hagyni.

Ráadásul Amerika - a dokumentum szerint - csak akkor lépne egyedül, ha más - az ENSZ, a szövetségesek, a "nemzetközi közösség" - nem hajlandó. Ezt a jogot aligha lehet tőle elvitatni. A megelőző csapás így persze nem csak önvédelmi eszköz, de az elrettentés új fegyvere is. Hívei szerint például egy Irak elleni sikeres hadjárat komoly üzenetet küldene Amerika más ellenségeinek. Megmutatná, hogy az Egyesült Államok nem tétovázik, ha fenyegetve érzi magát.

Persze most még biztosan nem lehet felmérni e doktrína pontos hatásait, amik jórészt konkrét alkalmazásától függenek. De az biztos, hogy ezek az elképzelések elég logikusan következnek a szeptember 11-i eseményekből, amelyek arra késztették Amerikát, hogy alaposan átgondolja, hogyan akarja megvédeni magát.

N; N;