Elment az örök nyughatatlan

Glatz Árpád játékos pályafutása egyik legnagyobb sikerének mindig is azt tartotta, hogy kijutott a római olimpiára, és ott az aranyérmes amerikai együttes két nagy ászát, Jerry Westet és Oscar Robertsont is fogta. Ugyancsak szerepet kapott az 1964-es tokiói játékokon is. Mégis mint edző alkotott igazán nagyot.

1969-ben fejezte be az aktív játékot és azonnal edzőként kezdett el dolgozni klubjában, a Csepelben. Abban az időben csak egy csapat, a Budapesti Honvéd létezett. Glatz mégis kimerte jelenteni, hogy ő bajnokcsapat edzője akar lenni. Ez 1972-ben, és 73-ban sikerült is neki. Ebben az időben, háromszor kupagyőzelemre is vezette együttesét. Munkáját 1973-ban mesteredzői címmel ismerték el, és ugyanebben az esztendőben az év edzője lett. Nem tudták őt sem az akkori pártfunkcionáriusok, sem politikai erők eltéríteni a saját elveitől. Sokszor saját hátországa is ellene fordult, és örült, ha valahol alulmaradt.

Munkájára, az alábbi idézete a legjellemzőbb:
,,Az egész magyar kosárlabdasport olyan, mint egy örökösen javítgatni való ház, amely rogyadozik. Le kell az egészet bontani, és az alapoktól kezdve mindent újra felépíteni!"

Glatz Árpádnak is rengeteg barátja s legalább annyi ellensége volt, ez köszönhető annak, hogy nem ismert megalkuvást. Stílusán, amely néha talán túl kemény volt, lehet vitatkozni, de eredményessége vitán felüli. Mindig voltak olyan játékosai, akikben csalódott, akik keresztbe tettek neki. Ennek is köszönhető, hogy hiába jutott például a Ronchetti -kupában elődöntőbe a BSE női csapatával, második városmajori szerződésének két esztendejéből csak felet tudott letölteni, mert a klubvezetőség nem állt mellé a sztrájkra készülő játékosokkal szemben.

Glatz Árpád, nemcsak prédikált a politikai életben, hanem elveiért nem keveset téve, nyíltan vállalta is őket. De amint kérték, azonnal rohant vissza élete nagy szerelméhez, a kosárlabdázáshoz.

Mostantól hiába várják.