Kiss Balázs: Athénban újra olimpiai bajnok akarok lenni

Kiss Balázs tavaly hazatért Amerikából, szülővárosában, Veszprémben telepedett le. Nem adja fel, meg akarja mutatni, hogy még nem járt el felette az idő, hogy képes még a győzelemre, amire oly régen vár. Az Index Veszprémben érte utol, nem hétköznapi körülmények között: éppen porckorong-sérülését kezeli egy komoly fizikoterápiás géppel, amelyik relaxálja és regenerálja a sejteket.

Kiss Balázs Atlanta kalapácsvető olimpiai bajnoka

- Beállítom a programot, és akkor beszélgethetünk - mondja korántsem lelkesen.

- Még nem sikerült teljesen felépülnöd?

- Még nem, de már egyre jobban érzem magam. Most legalább érzékelheti mindenki, hogy nem kamu volt a sérülésem, és nem azért nem mentem az olimpiára, mert féltem az esetleges kudarctól. Tényleg megsérültem. És tényleg bíztam abban, hogy az amerikai csodadoktor, aki eddig bármikor képes volt meggyógyítani, most is megteszi. Tévedtem: ezúttal a fejét csóválta. Mindez augusztus elején volt, akkor még bíztam abban, hogy ott lehetek az olimpián. A sérülésemről tájékoztattam a Magyar Olimpiai Bizottságot, ők is reménykedtek. Az orvos fejcsóválásában azonban benne volt, hogy a pályafutásom is rámehet arra, ha dobókörbe lépek. Én pedig úgy gondoltam, hogy nem éri meg ennyit kockáztatni.

Arra gyerekkoromtól fel voltam készülve, hogy az élsport nem egészséges, hogy igencsak nagy szenvedések árán lehet a csúcsra kerülni, de érzek még magamban annyi erőt, hogy nyerjek. Nagyon hízelgő volt, hogy történelmet írhatok, hiszen még soha senkinek nem sikerült megvédeni olimpiai bajnokságát, és én lehetek az első, de nem vállalhattam.

- Eddig mindössze az atlantai arany van a zsebedben, más világversenyt nem tudtál nyerni. Szerinted melyik típushoz tartozol, aki életében csak egyszer nyer?

Nagy szenvedések árán lehet a csúcsra kerülni

- Remélem nem vádolnak nagyképűséggel, de én úgy érzem: bajnok-típus vagyok. Lesz miért törlesztenem, hiszen az olimpia után '97-ben, amikor valamennyi versenyemet megnyertem az évben, a vb-n - Athénban - kikaptam. Mi több, dobogóra sem kerültem. Bevallom őszintén, ismeretlen érzés kerített hatalmába, az esélyesség terhe. Soha nem éreztem ilyet. Egyre többet foglalkoztam azzal, hogy mit szólnak majd itthon, a szponzorok, a szövetség, ha netán mégsem. Ez lett a vége. Az rendkívül inspirál, hogy újra Athén lesz a színhely.

A napokban láttam egy filmet, amelyikben az egyik vitorlázó azt mondta, hogy a kupát elveszíteni, és visszaszerezni az is igen nagy tett, az sem akármilyen teljesítmény. Hát most én is e jelszó szerint élek. Azt tűztem ki magam elé távoli célként, hogy Athénban első legyek, vagyis újra olimpiai bajnok.

- A sérülésedre visszatérve: itthon meggyanúsítottak azzal, hogy doppingoltál, azért nem versenyeztél.

- Ez képtelenség. De hogy ne csak konzekvensen tagadjak, elmondom az érveimet. Bármelyik versenyen rajthoz álltam, amikor csak kellett, nem utasítottam vissza egyetlen részvételt sem. Szörnyű az, hogy mi, sportolók egyszerűen, spontánul meg sem sérülhetünk, tüstént meggyanúsítanak. Ha becsületes vagy, akkor sem lehetsz az, ha netán a látszat ellened szól. Borzasztó. De mindegy, nem foglalkozom ezzel, szeretnék mihamarabb meggyógyulni, és most már itthon felkészülni a jövő évi edmontoni világbajnokságra.

- Itthon? Szedih Párizsban él.

- Igen, Jurij Szedih és köztem megszakadt a kapcsolat, korábbi edzőmmel, Szabó Ernővel készülök tovább. Nem kell semmi rosszra gondolni, de Szedih módszere nálam nem vált be. A hibás döntésből tanultam, megtaláltam talán önmagamat is.

- És a sikerhez vezető utat is?

- Nyáron kiderül.