Ők állnak a dobogóra

A ráckevei Duna-ág szutykos vize olajfoltot, dinnyehéjat, háztartási szemetet himbál a part mentén. "Tapad a víz" - sopánkodik egy éremesélyes a stégen, ez azt jelenti, hogy az alacsony vízállás miatt lomhábban mennek a hajók, az összefüggést feltehetőleg a felhajtóerő nagyságában kell keresnünk (vagy nem; de ez nem is a Hidrológiai és Áramlástani Közlöny). A Ráckevei-ágat az árvíz jöttére leeresztették, hátha oda kell majd vezetni az XXL-es Dunát, ám a folyó szépen lefolyt arra, amerre nagyjából szokott, viszont a Kisdunát elfelejtették megint felengedni. A távolban, inkább a túlparthoz közel az egyik női kajak négyes nekidurálja magát egy újabb 300 méteres hajtásnak, mellettük K-1-ben egy fiatalember diktálja a tempót. Hogy ki nyert, az sajnos szakmai titok, így nem áll módunkban elárulni (és különben is, sokat veszekedtek rajta a lányok). A parton, a csónaktároló és a stég környékén fiatalemberek és leányok téblábolnak, összeszámolnánk fejben, hogy hány olimpiai és világbajnoki

érem járkál itt két lábon,

de a fonalat a kenus Pulai Imre némiképp váratlan felbukkanásánál elveszítjük. (Pulai nem tagja a válogatott keretnek, de megjelent Varsányban, hogy ő is táborozna, ha lehet, és lehet, elvégre olimpiai bajnokokat nemigen szokás sehonnan sem kidobni, és nyilván az sem árt, hogy a C2-ben induló Fürdök- Hüttner kettős érzi a nagy öregek forró leheletét a tarkóján.) Péntek van, az elutazás előtti utolsó edzések egyike, a hajók lassan szép piros védőburkot öltenek, és felkúsznak a vontákra. Ezek a jó külsejű fiúk és lányok a hét végén leverik a világ legjobbjait: ők a magyar élsport húzóágazata, számolatlan olimpiai pontok szállítói; megannyi hős, lehet mondani. Meg azt is, hogy egy jól működő rendszer csúcstermékei, amely rendszerben az élsport és a tömegsport harmonikusan szervül egymáshoz, amely többé-kevésbé sikeresen képes szponzorokat fogni magának, és amely évről évre büszkeséggel dagasztja a sportszerető honfikeblet. Szubkultúra és tradíció, mely világszínvonalat fial (lányol).

Hogy a kajak meg a kenu "prolisport" lenne, az egyrészt ma már nem igaz, vagy legalábbis nem úgy igaz, másrészt viszont még mindig hozzátartozik a sportág önmitológiájához. Tény, hogy a vízitelepi kultúra soha nem a gazdag embereket vonzotta (az evezés inkább), és igaz az is, hogy a kajak meg a kenu mind a mai napig inkább az alsó középosztály gyermekeinek kínál ki- és felemelkedési lehetőséget. És ha a szegények sportja is, azok, akik a szülők támogatása nélkül próbálnak a csúcsra vergődni, nyilván nehezebb helyzetben vannak: nehezebben jutnak a (több százezer forintos) jó hajóhoz, jó lapáthoz, edzőtáborba. Amikor a (szakágszerte némi tartózkodó büszkeséggel vállalt)

"proli" jelző

mélyebb jelentéséről faggatjuk, Schmidt Gábor, a Magyar Kajak-Kenu Szövetség friss főtitkára némi töprengés után a hagyományokat említi, azt, hogy "itt nagyon kell dolgozni tudni", valamint a sportág egészére jellemző összetartást és páratlan légkört.

A grassrootot, ami nélkül nem élne a csúcs sem, a "kis klubok" jelentik, a Dunakanyarban működik számos, Göd, Nagymaros, Verőce, aztán fontos Szarvas a Holt-Körös partján, Békésszentandrás ugyanott, csak kicsit följebb, Szeged, Kaposvár. Schmidt elmesélte, hogy a világra szóló tehetségek gyakran ezekből a klubokból bukkannak fel, utána kerülnek a nagy egyesületekhez, az MTK-ba, Csepelre, a Honvédhoz. A klubok önálló gazdálkodást folytatnak, és alapvetően saját magukat tartják fenn. A telepek állami tulajdonban vannak (a tulajdonos a Sportfólió Kht.), költségvetésük egy részét az önkormányzatok állják, egy részét az MKKSZ (ennek évi 250-280 milliójából 60 fordul a klubokra: kevesebb a kisebbeknek, több a nagyobbaknak, amelyek mondjuk olimpiai bajnokok felkészülését segítik), egy részét pedig a saját bevételek adják: a szponzori pénzek, valamint a hajók és a telepek bérbeadása a vasárnapi csónakázók részére. Schmidt szerint ez lehet a jövő útja: a római-parti MULTI SE például (amely az idei összesített versenypontszámok alapján a legjobb utánpótlás-nevelő egyesület az országban) kitűnően kapcsolja össze a szabadidős és a versenysportot. Ugyanakkor - és ezt már mi teszszük hozzá - ismerünk olyan budapesti klubot is, amely leginkább a harmadik világról készült, megrázónak szánt fotókra emlékeztet: penészes falak, rozzant hajók, lifegő lábtámaszok, hiányzó szárnyasanyák - csoda, hogy így is a legjobbak között van.

A szövetség

az állami és a szponzori támogatásból

tartja fenn magát - a sportág barátai közül a legjelentősebbek a Mol, a Pick, az Adidas, a Yamaha, a Citroen (és volt a Dunaferr, amíg az állami cégek szponzorációját az előző kormányzat központi irányítás alá nem vonta). Hogy a kajak-kenu sport mindennek dacára alulpénzelt lehet, arra abból is következtethettünk, hogy a dunavarsányi edzőtábor utolsó napján tartott sajtóbeszélgetésen az MKKSZ elnöke, Baráth Etele szocialista politikus (az MHSE egykori versenyzője) sietett leszögezni: nem lesz gond a jövő évi költségvetéssel; és az elnök még az árvízi alapból is próbál marni valamit a károsult vízitelepek számára. De nem kétséges az sem, hogy minden extra fillérnek lenne helye. A szponzorok nem szívesen támogatnának lúzereket: ahhoz, hogy legyen pénz, eredmények kellenek, az eredményekhez meg (többek közt) pénz. A szegedi Eb-n például már nem futotta egy mozgó kamerára (12 millió HUF): pedig látványosabb lehetett volna úgy a közvetítés, s több nézőt hozhatott volna, a több néző pedig nagyobb szponzori hajlandóságot. És túlzás lenne azt állítani, hogy az előző kormányzat rajongott volna a szakágért. 1998-ban a szegedi vb-t a friss miniszterelnök annak dacára nem tisztelte meg a jelenlétével, hogy épp a városban tartózkodott, Deutsch Tamás volt sportminiszter pedig még a múlt héten is bírt egyet füllenteni, amikor kijelentette, hogy a sportolók az Orbán-kormány által felújított, európai színvonalú szegedi központban készülnek a vb-re: miközben aznap a saját szemünkkel láttuk a válogatottat Dunavarsányban.

Baráth szerint a sportág varázsa teszi, hogy gyakran előfordul: a sportolást ifikorukban (továbbtanulás, más karrierlehetőségek és a többi miatt) abbahagyó versenyzők szülei megmaradnak a telepek környékén. És aki látott már kajakos apukát - amúgy szelíd filosz, jelentős idegen nyelvű életművek kitűnő fordítója, szabadidős havilapszerkesztő - tűző napsütésben, 38 fokban több száz métert loholni a gyerekei után a Velencei-tó partján, az sejtheti, hogy az elnök nem süketelt. A filoszt még augusztus 4-én a kölyök, gyermek, serdülő és masters (azaz öregfiú) országos bajnokságon észleltük, úgy középtávtól a célig igyekezett követni előbb leány-, majd fiúgyermekét. Még jóval a célba érés után sem igen lehetett szólni hozzá, mosolygott, úgy tett, mint aki figyel, de közben üveges szemmel visszafelé játszotta magában a befutót. (A rutinosabbak kerékpáron mennek, a mutatvány nem veszélytelen, próbáljanak csak meg úgy biciklizni, tömegben, ahogy ők: egyszerre néznek előre és jobbra, a víz felé, elgázolni nem szabad senkit, hisz akkor tutira lemaradnak a legfontosabb, az utolsó százról, figyelik, hogy hol tart a családi hajó, bömbölnek - "pörgessed, Timikeee!!!", "robbantsál már, Árpád, a szűzmáriádat!" -, és közben nincsenek maguknál.) A Narancs által meginterjúvolt kajakos szülők egyébként meglehetősen hasonló tünetegyüttesről számoltak be: a gyerek körülbelül két nappal a verseny előtt már frászban van, amit vagy titkolni próbál, ilyenkor idétlenül röhigcsél, fecserészik, túlmozog, vagy magába fordul, némán járkál, és szólni sem lehet hozzá. (Ez utóbbi állapot egyébként legkésőbb a verseny kezdete előtt két órával mindenképpen bekövetkezik.) Hasonlóak a rosszabb eredmények racionalizálásának technikái is: a veszteseket általában "levizezték" (azaz a versenytársak ráálltak a farvizükre, és húzatták magukat), a fordulónál (ha van) kiszorították, "bölcsőbe fogták" (két, esetleg három hasonegyesületi vagy más egyesületi, de alkalmi koalícióra lépő egység körbefogja a hajót), esetleg - csapathajóban - a sztrók, a vezérevezős rosszul kormányzott. Sokaknak, szülőnek és gyereknek egyaránt, mindez csak játék még akkor is, ha a kajak egy idő után a család központi beszédtémájává válik: számosaknak azonban jóval több annál. Sok szülő kalkulál avval, hogy gyermeke

a versenyzésből fog megélni,

de legalábbis hozzákeres majd a családi vagy a saját kasszájához. A sportminisztérium, a Magyar Olimpiai Bizottság és a szövetség által finanszírozott programok felkészülési támogatást és ösztöndíjat biztosítanak a jobbaknak: a Héraklész-program az ifi korosztályig, a Wesselényi-program pedig a felnőtt versenyzőknek. Az összegek nagysága a felkészülési támogatás pár ezer forintjától a Wesselényi-ösztöndíj esetenként 250 000 forintjáig terjed (ezek nagyságáról pontrendszer határoz, miként a klubok is szigorú normatívák szerint igényelhetnek szövetségi támogatást). A versenyzői elit nem él rosszul a kajakból, az eredményes profi sportolói pálya olyan jövedelemmel kecsegtet, amelyet ezek a gyerekek amúgy bajosan érhetnének el. De ismeretes annak a versenyzőnek a története is, aki egy balul sikerült világverseny után azon parázott, hogy elveszik tőle egyetlen megélhetési forrását, szerény pár tízezer forintos ösztöndíját, s el kell hagynia lakhelyét, anyaegyesületi csónakházának kicsiny manzárdját is. Az ösztöndíjakhoz jönnek még az egyéni szponzori szerződések: a szövetségnek ezekbe nincs beleszólása, annyit kötött mindössze ki, hogy nem lehet ellenérdekeltség közte és a versenyző között; az már inkább előfordul, hogy maga a szövetség bábáskodik a versenyző és az egyéni szponzor egymásra találása körül. Summa summarum: a felhőrégiókban versenyzőknek, értsük ezen az olimpiai bajnokokat, összejöhet egy jó (olimpiai) évben a 10-15 millió körüli jövedelem: a szórás ez alatt óriási.

"Magányos vagyok. Azért van ő velem." A női kajakválogatott edzője,

Fábiánné Rozsnyói Katalin

egy pincsit - távolról plüssállatnak tűnt, de ugat - vesz elő a parton fekete cekkeréből, az állat és gazdája az imént még a motorcsónakban mérték a női négyes háromszázait. Fábiánné Kati néni noteszében akkurátusan sorakoznak a háromszázak időeredményei, mellettük megjegyzések, melyek a szél és a víz milyenségére vonatkoznak. Az idők önmagukban megtévesztők is lehetnek: egy ronda "dobott víz", egy feltámadó oldalszél és az azáltal keltett hullámok súlyos tizedmásodperceket jelenthetnek. Fábiánné Kati néni (és komoly stiláris önmegtartóztatást igényel, hogy a neve elé ne írjuk oda a "legendás" jelzőt) számára azonban a notesz - nyitott könyv. Pontosan tudja, hogy a gondjaira bízott tizenkét lány ("aki mind nyerni akar - jó lenne kevesebb, hat mondjuk, vagy nyolc") mikor milyen hibát vét - mind felkészülés közben, mind a versenyek alatt. A kajakozás minden látszat ellenére nem egyszerű, magától értetődő mozgás: jó technika nélkül, nyers erőből lehetetlen a gyors haladás. És nincs egyetlen ideális kajakozó mozgás: mindenki másképp a legjobb. Az edzőnek pont ezt kell megtaláltatnia a versenyzővel: egy rosszul beidegződött csuklótartás, egy rosszul fogott lapát, a csapás végén túl hamar visszakapott kéz karriereket képes csírájában megfojtani. "Vagy lát valaki, vagy vak. Én látok. Hogy mondjuk a Sziszó nagyon szűk. Vagy a Móninak becsúszik a lapát" - feleli Kati néni, amikor - hülyébb kérdésünk épp nem lévén - avval zaklatjuk, hogy árulja el: mi a titka. (És amit nem lát meg ő, azt meglátja két közvetlen munkatársa: férje és leánya.) Egy csapathajó összerakása, a versenyzők stílusának összerendezése pedig még bonyolultabb feladat. A technika persze csak az egyik része a dolognak. A többi pszichológia, pedagógia, ráérzés, intuíció. És stílus. "Látom, hogy mikor lógnak, hogy mikor tesznek úgy, mintha eveznének. Hogy mikor akarnak becsapni. Én egy rafinált vagyok." És olyankor nincs kegyelem, és főként nincs kedveskedés. "Aztán amikor mégis jobb időt mennek, akkor kiderül, hogy nekem volt igazam. (...) Én mindennek nem a pozitív, hanem a negatív oldalát nézem. És nem érdekel, hogy szeretnek-e, vagy nem. Csak ne utáljanak. Vagy ne mutassák." Egykori tanítványai között olimpiai bajnokok és világbajnokok, akivel ő hajlandó foglalkozni, az többé-kevésbé sínen van. De el kell fogadnia azt, hogy nincs önfejűsködés, durcáskodás, nincsenek külön utak. Hogy Kati néni nem tűri, ha valaki jobban akar nála tudni valamit - saját magáról. "Az erőszakosságommal veszem rá, hogy megcsinálja. A verenyzőből az edző hozza ki azt, ami benne van. Én terrorizálom őket, meg zsarolom, hogy nem foglalkozom vele, ha nem akarok. A többi edzőnek kell a versenyző, kell az eredmény. Nálam ez fordítva van. Én avval büntetem meg, hogy nem jöhet edzésre. Ha nem csinálja meg, mehet vissza. Menj vissza! És énnekem hiába nyernek, ha látom, hogy nem hoztak ki magukból mindent. Megmondom nekik: semmi közötök nem volt a győzelemhez." Sokan bírálták a módszerei miatt, sokan félnek tőle.

"De ők állnak fel a dobogóra."

"A versenyző, ha feláll a dobogóra, elfelejti, hogy ki juttatta oda. Onnantól nem létezem."

Fábiánné Rozsnyói Katalin akár abba is hagyhatná: nyugdíjaskorban van, fáradtnak is mondja magát. Egy-egy edzésen órákat ül a motorcsónakban, kiabál, gondolkodik, koncentrál. Bizonyítania, vélnénk, már nincs mit. De nem fogja abbahagyni. Amikor egykori tanítványával, Kőbán Ritával konfliktusba keveredett, megtalálta Kovács Katit, csak azért is. "A Kati nem a Rita utóda. A Kati az a Kati."

A szenvedély nem engedi el. A győzelem szenvedélye.

"Lehet, hogy jön valaki, és holnaptól nem én ülök a négyesben. Iszonyú a verseny." Sydney kétszeres olimpiai bajnokát, Kammerer Zoltánt hajómosás után kapjuk, a sportriporterek kedvelt szakkifejezésével élve, mikrofonvégre. Slaug, mosogatószer, slaug, gondos törölgetés egy - ha jól láttuk -

muskátlimintás alsónadrággal

Kammerer kisiskolás korában, Gödön kezdett kajakozni. Az édesapja volt a helyi klub spiritus movens-e: Zoltán életútja és karrierje e tekintetben tipikusnak nem nevezhető. (Bár kérdés, lehet-e egyáltalán bármi tipikus egy kétszeres olimpiai bajnok életútján.) Eleinte inkább a kellemes együttléten és az egészséges életformán volt a hangsúly: a dolgok úgy hatodikos korában kezdtek komolyra fordulni. Az első versenyein hátulról lett az első, második. Aztán néhány év múlva már ob-t nyert Velencén. Vácott járt szakközépiskolába, autószerelőnek tanult, szakmájában sohasem dolgozott. "A saját autóimat szoktam bütykölni." "Úgy harmadikos koromtól sejtettem, hogy a sportból fogok megélni." Ekkortájt kereshette az első forintot az evezéssel. Életformája azóta nagyjából változatlan. A felkészülési időszakban, kora tavasztól napi négy-öt órát tölt vízen (a Csepel versenyzője), erre jön az erősítés meg a futás, újabb napi egy-két óra. "Ha ezt leírod, nem sok: még nyolc óra munka sem jön ki. De ezt nem lehet így nézni. Ez egész napos elfoglaltság. Ha ebéd után nem alszom két órát, nem tudok edzeni délután. Három napja igyekszem a postára, de sehogysem jutok el." A nagyobb versenyekre a válogatottak edzőtáborban készülnek: idén például szinte egyhuzamban töltöttek el két hónapot Dunavarsányban. A kajak mint burok veszi őket körül gyerekkoruktól fogva. A legjobbak szép summa birtokában fejezhetik be versenyzői pályafutásukat; és a szövetség elnöke beszámolt arról is, hogy igyekeznek a kiöregedő versenyzőkből lett kezdő vállalkozókat is segíteni eligazodni a való világ dolgaiban. "Még nem tudom, mihez kezdek majd, ha abbahagyom. Valami üzletbe kéne belevágni, csak nem tudom pontosan, azt hogy kell. Talán ingatlanokba fektetem a pénzem, nem tudom. Nincsenek extra igényeim, a családomat szeretném majd eltartani. Úgy középszinten."

Bojtár B. Endre

Forrás: Magyar Narancs

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!