Halálugrás és gördeszkadöntő a Sportszigeten

Rángatja a szél a vasdrótokból sodort tartózsinórt, a heveder időnként halkan nekicsapódik. A három főelemből épített mászótorony ennek ellenére stabil, és mint egy óriási, kifeszített sátorváz, úgy magasodik a Puskás Ferenc Stadion szoborkertje fölé. Pedig az idő kifejezetten rossz: fúj a szél, ráadásul hideg van, méghozzá a lehető legsunyibb hideg, a beizzadós, fülledt fajta. Nyilván a rendezők sem számítottak arra, hogy június elején kabátos didergés lesz, de a sportszigeten lézengő kevés érdeklődő talán a legpesszimistább számításokat is alulmúlta.

Emelkedő tarifa

Még itt, a mászótorony mellett van a legnagyobb élet, legalább negyvenen állnak a sorban, hogy végre kapaszkodhassanak: az egyik főelemen falat lehet mászni, a másikon meg kötelet. A középső, harmadik torony a legmagasabb, már csak egy rövid erőlködés a csúcsig, aztán jöhet a lecsúszás, végig a szoborpark fölött, drótkötélen, egyre gyorsabban, hogy a végén finoman lefékezzen a rugó. Nyilván már a csúszásért megéri várni, de a mászás is izgalmas; tördeli is a kezét az érettségiző korosztály, sokan a szájuk szélét rágják, miközben a háttérben egy kötél végén himbálódzó lány felsikolt.

Biztos lenne az a pénz, amiért bevállalnám a bungee jumpingot, de egyrészt nem hiszem hogy bárki fizetne ezért, másrészt a tartókötél megfeszülése után ijedten kapálózó lány látványa igencsak megemelte a tarifámat. Nincs is más jelentkező, ráadásul ez a versenyszám fizetős, ugrás ötezer, tandem nyolcezer, aki meg csak fotózni akar a magasból az megússza ötszázból.

A többi szórakozás ingyen van a Sportszigeten, ahogy azt egy normális vidámparkban is elvárná az ember: ha már kifizettem a beugrót, ne kelljen újra és újra a zsebemben kotorásznom. A belépő 2000 forint, utána szinte már minden ingyen van, de ez keveseket lelkesít, és a hideg mellett talán pont emiatt maradtak otthon sokan. Tavaly mindenesetre nem kellett fizetni, tudom meg Danitól, a fotóstól, tömve is volt a Népstadion melletti szoborkert, meg a gigantikus, betonba öntött sportemlék is. Most meg már lassan fél egy, de még mindig csak páran lézengenek a parkban.

Fokozott hangulat

Lassan azért kezd felpörögni az élet, a breakszönyeg műanyag szagára összegyűlt a mezőny. Nagy előny, hogy a ceremóniamester már nem béna poénokkal próbálkozik, mint másfél órával korábban, amikor még csak magát szórakoztatta. Valószínűleg épp reppel, hiszen rímekben beszél, de hogy milyen nyelven, az nem derült ki, ahogy az sem, hogy milyen szerrel pörgeti magát. Mindenesetre hatásos anyag. Az MC ügyesen fokozza a hangulatot, a táncosok meg bátran lefejelik a plasztikszőnyeget. A nézőközönség leginkább lányokból áll, de így van ez a többi helyszínen is, többségük kifejezetten csinos, nyílván vonzza őket a sok extrém sport.

A versenyzők felének az előírásoknak megfelelően kikopott a haja, a rutinosabbak egyenesen bukósisakban nyomják, mindenesetre a látottak alapján break erősen férfisport: mindössze egyetlen lánycsapat ácsorog kissé megszeppenten a pálya szélén. Persze egyből kikérik maguknak, ők igenis egyenrangú felek, az egész csak elhivatottság kérdése, egyébként meg azt is eláruljak, hogy a vidéki breaktáncos fiúk segítőkészebbek, mint a pestiek.

Atomháború után

A technikai sportok is képviseltetik magukat a szigeten, igaz, az esőtől berozsdásodtak a fogaskerekek: a motoros ugratás elmarad, mert a homokbuckákból csak sárkupacok maradtak. De a quadoknak ez nem árt, sőt, nincs is annál élvezetesebb dolog, mint száguldozni a pocsolyák közt a négykerekű dögökkel, de itt ilyesmiről szó sincs: a rendezők minden akadály mellett ott állnak és segítenek az amatőröknek. Így legalább a pálya végére mindenki tisztában lehet azzal, hogyan kell sáron, akadályokon, vízesésen, deszkákon átküzdeni magunkat quaddal. Egy esetleges atomháború után hasznos lehet még ez a tudás.

A zuhanó hátsókerék behorpasztja az öreg Skoda tetejét, pedig állítólag még használható autó, működik az 1200 köbcentis könnyűfém motor. Mindenesetre a trialverseny után biztos nem sok marad belőle, de a rohadó zöld Wartburgnak is volt már jobb napja, a látványosan szétesett autóknak meg már tökmindegy. Nehéz megérteni, hogy mi visz rá egy embert arra, hogy biciklivel ugrálgasson, de valószínűleg nincs is rá racionális magyarázat: mert kikapcsol, mondja egyikőjük, a másik srác meg, amelyik épp most zuhant le a Skodáról, csak a vállát vonogatja, kissé fájdalmas arccal. Én meg továbbra sem értem, hogy mi kerül egy biciklin félmillióba, amikor még nyereg sincs rajta, csak teniszlabda.

De a legfrappánsabb magyarázatot végül egy 12 éves kisráctól, a gördeszkadöntő legfiatalabb versenyzőjétől kapom, már a Papp László sportarénában: mert végre azt csinálhatom, amit szeretek, senki nem szól rám, hogy hogyan csináljam, mondja. Kissé elkeseredetten, magányosan ücsörög, nem sikerült a fifty-fifty, bármit is jelentsen ez, én meg röviden együtt érzek.

Átszúrt szemhéj

A bmx-sarokban már repkednek a biciklik, kicsit irigykedve nézem őket. Sosem kaptam ilyet, pedig kiskoromban nagyon vágytam egyre, de végül mégis én lettem a legjobb arc a lakótelepen, amikor megkaptam a városrész első mountainbike-ját. Azért csonttörésre mégis ez a legalkalmasabb kétkerekű, hatalmas esések, zuhanások, becsapódások mindenfele. Az egyik versenyző a kerekekből kinyúló csövön, a pegen támaszkodva tartja magát az ugrató tetején, aztán megrántja a biciklit, lendületet vesz, a középső emelvény fölött átugrat, még a levegőben körbefordul, visszaérkezik a földre, hogy a küzdőtér másik szélén felállított emelkedő tetején úgy fejezze be a mutatványt, ahogy elkezdte: a pegre támaszkodva.

Egy másik versenyző is megpróbálkozik hasonlóval, de a mozdulatsor végén inkább leesik a bicikliről és végigcsúszik az emelvényen. Egy ideig levegőért kapdos, aztán elmondja, hogy eddig még csak egy komolyabb sérülése volt, egy hathetes gipsz, rosszul ért le a lába, ja, meg egyszer beleállt a napszemüveg a szemhéjába, semmi komoly. Buliból csinálja, mert jó a haverokkal, de minden további nélkül el tudja képzelni, hogy 10 év múlva egy irodában dolgozik majd, napi 8 órát.