Valér
4 °C
8 °C

Soha nem éreztem nagy tornásznak magam

2006.11.26. 16:32
Az olimpiai bajnok tornász Bodó Andreának egybeesett élete legcsodálatosabb és legfájdalmasabb napja: olimpiát nyert, de már akkor tudta, nem tér vissza Magyarországra, elszakad csapattársaitól, hazájától. Amerikába ment, műszaki rajzolóként kezdte civil életét, majd sportdiplomát szerzett, és elképzelhetetlenné váltak nélküle a nemzetközi tornászverseny. A karrierjét nemrégiben befejezte, most már főállású nagymama szeretne lenni.

Úgy láttam, nagyon meghatódott az egykori melbourne-i olimpiai stadionban, amikor a megemlékezés befejezésekor a himnuszt játszották.

Hát persze, ez egy olyan dallam, amelyik megérinti a szívemet, a lelkemet, hiába hallottam már ezerszer, vagy éppen hiába hallottam régen. Előjöttek a régi emlékek, de most nem sírtam. Nem úgy, mint Ónodi Henrietta atlantai aranyérmekor, vagy éppen Csollány Szilveszter világbajnoki címénél. Talán ez is bizonyítja, nagyon tudok örülni mások sikerének, kivált, ha magyar tornász éri el.

A melbourne-i olimpia után San Fransiscóban telepedett le. Mikor döntötte el, hogy nem tér vissza Magyarországra?

Az olimpia alatt. Életem egyik legfontosabb és legnehezebb, de egyben legcsodálatosabb napja volt, amikor a csapattal aranyérmesek lettünk. Az olimpia utolsó napja volt, és hárman már biztosan tudtuk: nem tartunk azokkal, akikkel korábban együtt sportoltunk, akikkel kiutaztunk. Azt is tudtuk, soha többet nem leszünk együtt, úgy hatan, de még az életben sem fogunk sokáig találkozni. Nagyon izgultam, annyi minden járt a fejemben, és egy kicsit féltem is, hogy hibázok a gyakorlatunknál, de végül minden jól sült el. Tass Olgi ugyan otthon hagyta a szalagját, de a csapat sikeres lett. Emlékszem a lelkes fogadtatásunkra, még akkor is hevesen vert a szívem, ahogy aztán a közönség elhalkult, egyúttal a talajon álltunk, megnyugodtam, minden apró részletre figyelni tudtam, akkor semmi más nem foglalkoztatott, minden a háttérbe szorult az olimpia mellett. Az örömünk azonban nem volt felhőtlen, mert el kellett búcsúznunk. Kevés ennyire fájdalmas búcsú van az ember életében. Az életünk egy nagy, valamint fontos darabjától búcsúztunk, ugye megérti, és elhiszi milyen nehéz volt.


Bodó Ágnes

Miért választotta a nyugati partot?

Mert megtetszett. A Sports Illustrateddel körbejártuk az országot, más városok is hatottak rám, de leginkább San Fransisco. Ott ragadtam, és most is ott élek. A napfény mellett azért is vonzott, mert három óra autózás után lehet síelni is. Hadd dicsekedjek el, imádom a sízést, huszonöt éven keresztül hegyi mentőként dolgoztam.

Egy kicsit ugorjunk még vissza az ötven évvel ezelőtti történtekhez. Mivel foglalkozott az emigráció kezdetén?

Mivel nem tudtam angolul egy szót sem, nem volt könnyű a beilleszkedés, huszonnyolc évesen pedig már nem akartam folytatni a tornát. A szerencse azonban kisegített, mert egy hazai féléves tanfolyam után műszaki rajzoló lehettem, és mivel a főnököm német volt, németül pedig beszéltem, átmenetileg megoldódott az életem. De a műszaki rajzot soha nem tudtam megszeretni. Hamarosan elvégeztem a sportegyetemet, diplomát szereztem és az utam visszavezetett a tornához. A nemzetközi bizottságok számítottak rám, és elindult a második karrierem. Öt olimpián vehettem részt a technikai lebonyolítás vezetőjeként.

Ott volt már Los Angelesben is?

'84-ben technikai igazgatója voltam a tornaversenyeknek. Egészen a sydney-i olimpiáig sehonnan sem hiányoztam, nélkülem nem kezdhették el a versenyt. Akkor viszont úgy éreztem, elég volt, nagyon sokat voltam távol a családomtól, előfordult, hogy egy évben mindössze három hónapot voltam velük. Ezt megelégeltem, ily módon nemzetközi megbízatásaim nincsenek már, de az amerikai szövetség végrehajtó bizottságának a tagja vagyok. De ami a legfontosabb, főállású nagymama vagyok, a lányom két unokával ajándékozott meg, a második férjemnek pedig összesen hat van. Van mit tennem, van kikkel törődni. Amúgy most döbbenek rá, mikor van időm reggelente az újságolvasásra, hogy mennyi másra sem jutott eddig. Ugyanakkor nem tudom elképzelni, hogy volt időm dolgozni, amikor most sok mindenre egyszerűen nem jut. Attól tartok, a fiatalok nem érthetik ezt.

Sportol még?

Hobbiszinten nem lehet elszakadni a sporttól, pláne nem egyik napról a másikra. Még most is lételemem a mozgás, szerencsére nem fáj semmim utána.

Mit gondol, mi lehet annak a csapatnak a titka, hogy...

...hogy még élünk? Hát az, hogy erősek vagyunk és mindig mozgunk.

Nem, én arra gondoltam, hogy ötven után is összejönnek, összetartanak, találkoznak.

Az is nagy dolog, hogy élünk, higgye el nekem. A választ amúgy már meg is adta a kérdéssel. Az egy kivételesen összetartó csapat volt. Roppant hálás vagyok, hogy a tagja lehettem. Nem veszekedtünk, szerettük egymást. Én nagyon szeretem mind az öt másik embert.

Ennek tanúja voltam, Korondi Margitnak például azt mondta, pontosan olyan szép, mint kislányként, de belekarolt Keleti Ágnesbe is, aki a férjével viccelődött.

Látja, erről beszélek. Úgy éltem le az életemet, hogy barátokat szerezzek, ne ellenségeket gyűjtsek.

És mit szeretne, ha otthon miként őriznék meg az emberek az emlékezetükben?

Nincs ilyen vágyam, sohasem volt. Nem éreztem magam sohasem nagy és neves tornásznak. Én a csapat egyik tagja voltam, aki nagyon tisztelte a társait és a tornát. Nagy alázat volt bennem a csapat és a torna iránt. Boldog vagyok, hogy olimpikon lehettem, és boldog vagyok, hogy Magyarországon ilyen jelentős ereje van az olimpiai eszmének, a hagyományok ápolásának, az értékek őrzésének.