Zsuzsanna
-4 °C
3 °C
Jégkorong
Percről Percre

Itthon nem becsülték, Orlandóban díszpolgár lett

2007.10.02. 01:39
Két országban csinált karriert Delneky Gábor, az 1960-as olimpia kardvívó bajnoka. Az olimpiai döntőben nem vívott ugyan, mégis valamennyi asszót átélte, gondolatban ott volt a páston. Ha az aranyéremre gondol, még most is elérzékenyül, megtiszteltetés volt számára, hogy legendás csapat közelében lehetett. Disszidálása után kidolgozott egy olyan szennyvíztisztítási és -újrahasznosítási eljárást, amit most is használnak az Egyesült Államokban. Orlando díszpolgára szívében magyar vallja magát, büszke hazájára, érzi annak történelmét.

Nemcsak a hetvenötödik születésnapjára jött haza, sokszor láttuk már itthon. Nem haragszik Magyarországra, gondolatban sem menekül, pedig az ön életét is megkeserítette a kommunizmus?

Nekem is okozott mély, nehezen gyógyuló sebeket az előző rendszer, de az idő apránként begyógyította őket. 69-es disszidálásom után tíz évig nem jöhettem haza, édesapám temetésére sem kaptam beutazási engedélyt, de azóta szerencsére minden évben jövök, ha tudok, és ez így lesz, ameddig csak tehetem, amíg betegségem engedi.


Fotó: Barakonyi Szabolcs

Betegség? Nem is látszik önön, sokan megirigyelhetnék a kondícióját.

Pedig, sajnos, beteg vagyok, csontrákkal kezeltek, de most jól bírom magam, nem is hagyhattam ki, hogy a magyar barátaimmal töltsek el néhány napot. A minap is felelevenítettük a hatvanas olimpiai győzelmet, megleptek egy emlékplakettel is. Büszkeséggel tölt el, hogy emlékeznek rám.

A kedvünkért is utazzunk vissza az időben. Rögtön látszott a képességein, hogy sokra viheti?

Nem hiszem. Korántsem voltam annyira tehetséges, nem volt olyan kifinomult technikám, kéz- vagy lábmunkám, mint a Kárpátinak, Kovácsnak, Gerevichnek. Nagyon nagy megtiszteltetés volt velük akár csak egy szobában lenni. Nemhogy még vívni!

Máig nem felejtem, hogy az olimpiai bajnok Berczelly Tibor például csípőre tett kézzel, dühösen várt, én pedig késtem öt percet, és az volt a büntetésem, hogy nem iskolázhattam vele. Napokig megviselt, hogy azt mondta, velem soha többet nem is akar vívni. Szóval, hogy tehetséges voltam-e? Inkább akaratos, szorgalmas, áldozatkész.

Miskolcon lett vívó?

Igen, a Lévai József Gimnáziumba jártam, és az alapokat a Gerevich-féle vívóteremben kaptam meg, ott pallérozódtam, igyekeztem ellesni mindent a nagyobbaktól. 1948-ban megnyertük a csapatbajnokságot. Két év múlva Pestre akartam jönni, de osztályidegen származásom miatt – nem voltam munkás- vagy parasztgyerek – nem vettek fel az egyetemre. Pedig elég jó tanuló voltam.

Hatalmas csalódást okozott, de szerencsére törést nem. Jobb híján a Borsodi Épületüvegező Vállalatnál lettem segédmunkás, de a vívástól nem szakadtam el. Egy délelőtt, a Szabad Népben, amibe zsíros kenyerem volt csomagolva, megláttam egy hirdetést: "A szocializmus mérnököket keres." Azt gondoltam, ez a pótfelvételi lesz a lehetőségem a gyár elhagyására. Elkéredzkedtem Bakos elvtárstól, feljöttem Pestre, és kis csalással bekerültem az egyetemre. Ha már archeológus nem lehettem, legalább a műegyetemre felvettek.

Emlékszik, mit hazudott?

Arra már nem. Azt beírtam, hogy üvegessegéd vagyok, de hogy a szüleimről mit mondhattam, azt már nem tudom. Az is lehet, hogy egyszerűen nem írtam be semmit. Így lettem egyetemista: Emlékszem a nélkülözésre, hogy a Gellért Szálló előcsarnokában tanultam, mert ott legalább fűtöttek. Volt, hogy a vívócsarnok öltözőjében húztam meg magam, ott mostam és szárítottam az ingeimet, nadrágjaimat.

Később a Vasasnál egy raktárban aludtam, aztán befogadott egy család, mert így megtarthatták a lakásukat. Lakásmentőnek hívták az ilyet akkoriban, akaratlanul azzá váltam. Az egyetem mellett állást kaptam a Vízügyi Tervezőirodában, és ott dolgoztam, amíg el nem hagytam az országot. Én terveztem Csongrád, Szentendre vagy a Balaton környékének szennyvízelvezetését.

Mennyi ideje jutott közben vívásra?

Annyi mindig, hogy helyem legyen az igen erős hazai élmezőny hátsó felében. A forradalom után az 56-os bajnokcsapatból hárman nem tértek haza. Ezt az esélyt meg kellett ragadnom, és sikerült. Az ötvenes évek végére állandósítottam a helyem a hatfős csapatban, szóhoz jutottam az 59-es világbajnokságon, és rá egy évre az olimpián.

Előbbin ezüstöt, utóbbin aranyat nyertünk, és akkor még csak meg sem fordulhatott épeszű ember fejében, hogy ezt az aranyat huszonnyolc évig nem követi másik. Amikor mi vívtuk, úgy kezdődött a latolgatás, hogy két arany biztos, a kard egyéni és a csapat. Élveztük ezt a helyzetet, nem nyomasztott bennünket. Kegyelmi állapot volt.

Hogyan emlékszik az olimpiára? Bántotta, hogy nem vívott az elődöntőben és a döntőben?

Dehogy bántott! Még egyszer mondom, már az megtiszteltetés volt, hogy a nagyok közvetlen közelében lehettem. Hogy egy szobában szenvedhettem a hőségtől a római nyárban Kovács Pállal. Bevizeztük a lepedőt, úgy hűtöttük magunkat. A verseny előtti éjjel alig aludtunk, izgultunk, hiszen biztosak lehettünk benne, hogy ha aranyat akarunk nyerni, másnap vívnunk kell az olaszokkal és lengyelekkel, és a lengyelek a budapesti vébén megvertek minket.

A belgák és a románok ellen számított rám a kapitány, Bay Béla, az olaszok ellen úgy készültem, hogy vívni fogok, de Gerevich Alival együtt kimaradtam. Nem felejtem, pénzdarabokkal dobáltak meg minket a bemelegítésnél, de még a zsűrit is. Ebédidő volt, nagyon sok római volt a csarnokban, komoly szurkolást csaptak, a vívók meg teátrálisak voltak, sikoltoztak, színészkedtek. Valahogy nem éreztem, hogy veszíthetünk, sem az elődöntőben, sem a döntőben, nekünk a vereség értelmezhetetlen fogalom volt.

Még akkor sem féltem, amikor a lengyelek elhúztak 3:0-ra, de akkor sem, amikor 6:6 lett. Minden egyes asszót levívtam magamban, folyamatosan arra gondoltam, mit tennék én a társam helyében. Jobban szerettem volna a páston lenni, de így is mozgalmasan teltek a csörték. Kárpáti aztán, amikor nagyon kellett megmutatta, 8:7-nél legyőzte az addig kiválóan vívó Pawlowskit, és olimpiai bajnokok lettünk, visszavágtunk a pesti vereségért. Onnantól felgyorsultak az események, minden olyan hirtelen történt. A neveltetésem alapelve volt, hogy férfiember nem sír, de a dobogó tetején sírtam.

Látom, most is elérzékenyül, ha erről beszél.

Minden egyes alkalommal elérzékenyülök, ha erre gondolok. Amikor az olimpiai dobogó tetején áll valaki, nem számít, hogyan nevelték. Az a határtalan boldogságérzés mindent félresöpör. Olyan hihetetlen és magasztos erővel hatott rám a siker, hogy mindent átszakított. Neveltetést, konvenciókat, fegyelmet, mindent. Örömet szereztünk másoknak, akik talán akkor sokkal jobban örültek neki, mint mi magunk. Felejthetetlen az a pillanat, érdemes élni érte. Különösen, hogy a NOB akkori magyar tagjától, Mező Ferenctől kaptuk meg az aranyérmet.

Barátja, Hámori Jenő azt nyilatkozta, hogy ő már a melbourne-i eredményhirdetéskor tudta, nem jön haza. Önnél is így történt?

Meg sem fordult a fejemben, hogy ne jöjjek vissza. Nálam később telt be a pohár, pedig nem vagyok sértődős fajta. A következő olimpiára, Tokióba nem engedtek ki, pedig első voltam a ranglistán. Ehhez még hozzájött, hogy a vállalatnál csak akkor tudtam volna előrébb lépni, ha belépek a pártba. Erre nem voltam hajlandó, és fokozatosan fogyott a levegő köröttem. 69-ig vártam. Akkor tíz nap jutalomszabadságot kaptam, mert időközben elvégeztem a leninista egyetemet, és újra Rómába mehettem. Az utazás előtt már tudtam, nem jövök haza, de ezt olyan titokban kellett tartani, hogy a szüleimnek sem mondhattam el.

Hadügyminiszter, kenyér és tej
Delneky felidézett egy anekdotát a korabeli viszonyok és társai jellemének felidézésre. "Elnökségi ülésen ültünk, Gerevich Aladár és Kárpáti Rudolf is késett egy keveset. Kárpáti jött előbb, mentegetőzött, a hadügyminiszterrel volt találkozója, és nagyon sajnálta, hogy nem tudott korábban jönni, de hát egy ilyen megbeszélést mégsem mondhatott le. Gerevich szinte ugyanekkor lépett be a terembe, és ő csak ennyit mondott: Erna elküldött kenyérért és tejért, nem mondhattam neki nemet, bocsássatok meg."

Róma tehát hatványozottan fontos volt az életében.

Ahogy mondja, bár a disszidáláskor nagyon rosszul éreztem magam. Három hónapot töltöttem a városban, idegileg megviselt a római vakáció. Végül Chicagóba kerültem, és kezdhettem mindent a nulláról. Újra beiratkoztam az egyetemre, mert hiába kértem az itthoni végzettségemet igazoló papírjaimat, az egyetemről még csak nem is reagáltak rá.

Egy újságcikk volt a segítségemre, amiben megírták, hogy olimpiai bajnok vagyok, hogy a vasfüggöny mögül jöttem. Megkönyörültek rajtam az egyik cégnél, az érkezésem után két hétre munkát kaptam. Aztám megismertem a feleségem, és elkezdtem élni az amerikai életemet. Nem szakadtam el a vívástól, még Chicagóban vívóklubot alapítottam, de lehet, hogy a kommunista gondolkodás túlságosan is hatott rám, mert az egyik tehetséges tanítványnak azt mondtam, neki nem kell fizetnie. Amikor ezt a többiek megtudták, kitört a botrány, számonkértek, miért csak ő, mások miért nem?

Pár év múlva Orlandóba kerültünk. Képzeletemben mindig az élt, hogy pálmafák vesznek körül. Ma is ott élünk, nem is vágytunk máshová, az a város sok örömmel ajándékozott meg. Zöldfülű lévén nem tudtam érvényesíteni a szabadalmamat, amelynek a lényege: biológiai úton le tudtam csökkenteni a szennyvíz foszfortartalmát egy milligramm alá, ami így újra felhasználható. Ezt elmondtam az egyik vállalatnál, ők meggazdagodtak belőle. Szerencsére én sem panaszkodhatok, amíg bírtam erővel, főmérnök voltam, ötszáz ember munkáját irányítottam. Orlandóban tizennégyezer hektáron ma is ezzel a módszerrel öntözik a pálmafákat, itt létesült a világ legnagyobb víz-újrafelhasználási projektje, az egész Egyesült Államokban ez volt az első ilyen projekt.

Nagy büszkeség töltheti el, amikor sétál a pálmafák alatt.

Sohasem voltam kérkedős, de talán ezért lehettem a város díszpolgára.

Díszpolgár? És még csak meg sem említette volna?

Megkaptam ezt a címet, ugyanolyan büszke vagyok rá, mint a magyarságomra. Sohasem titkoltam, mennyire szeretem a hazámat, kivált, mert sokszor megtapasztaltam, hogy összekeverték Budapestet Bukaresttel.

Hogyan fejezné be, ezt a mondatot? Magyar vagyok, mert...

Mert itt születtem, és mert a hazám, soha nem tudtam negatívan gondolni rá. Tisztelettel gondoltam azokra is mindig, akik itt maradtak, és itt mentek át a változásokon. Én szerencsés voltam, mert korábban teljesedhetett ki a világszemléletem, hamarabb alakulhatott ki az éleslátásom. Azt nem tudtam, hol szeretnék élni, de azt igen: hogyan, milyen minőségben.

Itthon tönkretették volna az életemet, a terveimet, a téziseimet. Ennyi idősen olykor már érzem a történelmet. Tudom, a kötelességeimet, mert magyarnak lenni kötelesség is. Amennyire erőmből telik, átadom Amerikában a tudásomat, az ország történetét, az értékeit. Amennyire erőmből telik, igyekszem javítani az imázsán. A fiam tökéletesen beszél és ír magyarul, a másik sajnos meghalt autóbalesetben.

És hogyan fejezné be ezt? Amerikai vagyok, mert...

Mert ott nősültem, mindkét fiam ott született, és mert ismeretlenül próbálkoztam egy ismeretlen világban, ami biztonságot adott nekem. Amikor én elmentem, ezt a biztonságot a hazám nem tudta megadni. Ezért hálás is vagyok Amerikának, hiszen érezhettem, hogy önerőből sokáig el lehet jutni, csak akarni és dolgozni kell. És ugyan vannak amerikai barátaim, azok nem olyanok, mint a magyarok. Azt a barátságot más anyag köti össze, teljesen más láthatatlan kémiai képlet alapján szilárdult meg, mint a magyarok.

Mit szeretne, hogyan emlékezzenek önre Magyarországon?

Elmesélnék egy történetet. Pár hete Padovában találkoztam egy régi olasz vívótársammal. Odajött hozzám, és csak annyit mondott: nem tudtam, ki vagy, nem tudtam a nevedet, de pontosan úgy mosolyogsz, ahogy annak idején a Delneky. Pontosan olyan jókedvű, humoros vagy most is.