Judit
2 °C
7 °C

Milosevics nem hagyta, hogy nemzeti hős legyen

2007.10.03. 10:11
A délszláv háború után a három néven versenyző Szerbia egyetlen olimpiai bajnoki címet szerzett. A Sydney-ben győztes röplabdacsapat állandó tagja, legjobb blokkolója, Mester Gyula volt. A szabadkai játékos nem volt katona, de amnesztiát ő sem kapott. Mind a 203 centije magyarként viselkedik, útlevele is van, de neki Szerbiát kellett szolgálnia. Az olimpiai aranyat nem ünnepelhette meg, életjáradékot viszont kap, közel kétszer annyit, mint a hazai.

Pályaív


1989-1991: Szabadka, 1991-1997: Vojvodina, 1997-1999: Montichiari, 1999-2000: AEK Athén, 2000-2002: Trento, 2002-2003: Piacenza, 2003-2005: Vojvodina, 2005-2006: PAOK Szaloniki, 2006-2007: Panillion Athén

275-szörös válogatott, a hetes mez elválaszthatatlan volt tőle, 1995-től tíz éven át szerepelt a legjobbak közt, a 2005-ös belgrádi Világliga-döntőben azonban nem számítottak rá. Érzékenyen érintette mindez, mert azt hitte, akkor hazai közönség előtt vonulhat vissza, és elbúcsúztatják a nemzeti csapattól.

A történelem úgy hozta, Szerbiának hivatalosan soha nem játszott - Szerbia és Montenegrónak igen -, Kis-Jugoszláviának nyerte az aranyat is. Jugoszlávia szétszakadása óta Szerbiának ötkarikás aranyat csak a röplabdázók nyertek.

A csapat névsora: Vladimir Batez, Slobodan Boskan, Andrija Gerić, Nikola Grbić, Vladimir Grbić, Slobodan Kovač, Đula Mester, Vasa Mijić, Ivan Miljković, Veljko Petković, Goran Vujević, Igor Vusurović

Hitetlenkedve néztem egy önről írt szerb cikket, keveset értettem belőle, de feltűnt, hogy tizenöt évesen kezdett röplabdázni. Nem tévedek?

Nem. Elég későn kezdtem, ma már tényleg hihetetlenül hangzik. Aztán gyorsan sikerült ledolgoznom a hátrányomat, és talán a példám rámutat arra, nem feltétlen fontos korán elkezdeni egy sportágat, hogy sikeres lehessen valaki. Mi több, talán azt is érzékelteti, ha az alapsportágakban megfelelő a képzés, akkor akár még tizenöt évesen is lehet váltani.

Fotók: Huszti István

Akkor most már árulja el, miért lett röplabdázó?

Az általánosban a magasugrás tetszett, nyolcadikosként már 197 centi voltam, de a klub anyagi problémák miatt megszűnt. Szabadkán - jobb híján - lehetett még kézilabdázni, röplabdázni, én pedig az utóbbit választottam, mert jobban érdekelt. Innentől nem kell nagy titkokat keresni, a meglévő tehetségem szerencsével párosult, akadálytalanul fejlődhettem, hiszen a régi nagy Jugoszláviában Szabadkán másodosztályú csapat volt - az ereje alapján most simán első ligás lehetne -, felnőttek közt edződhettem, lemérhettem az ütőerőmet, gondolkodásom sebességét. Két év múlva leigazolt a Vojvodina, ott teljesedtem ki, hat évet Újvidéken játszottam, válogatott lettem, eközben még volt időm az egyetem elvégzésére is.

Az életben persze nem ment ilyen könnyen, hiszen ezalatt kitört a délszláv háború, negyvenévi együttélés után Jugoszlávia népei függetlenekké váltak. Önt is besorozták?

Amnesztiát egyetlen válogatott sportoló sem kaphatott, civil szolgálatot teljesítettem, fegyvert nem fogtam a kezembe.

A háború a sportra jelentős kihatással volt, '92-ben a végső győzelemre is esélyesnek tartott futballcsapat nem vehetett részt az Európa-bajnokságon, Jugoszlávia más sportágakban sem léphetett színre. A röplabdát illetve önt ez mennyire érintette?

A háború után az első nemzeti csapat, ami újra összeállhatott, épp a röplabdázóké volt. Hátborzongató élményt volt, amikor Újvidéken, tízezer néző előtt játszhattunk, mi a lesajnált sportág játékosai, élő adásban közvetítette a meccsünket a tévé. Nemsokára az olimpiai selejtezőben kivívtuk a '96-os részvételt, így huszonnégy évesen eljutottam életem első olimpiájára. Utána voltam még kettőn, de az atlantai marad a legemlékezetesebb, mert hát egy sportoló azért kezdi komolyan venni, amit csinál, hogy az olimpiára kijusson.

Atlantában bronzérmesek lettek, az oroszokat győzték le a kisdöntőben. Csalódás volt?

Vallom, jobb harmadiknak lenni, mint másodiknak, mert így legalább győztesen zártunk le egy sorozatot. Sok volt abban a csapatban, de annyi nem, hogy nyerjen. A nagy siker négy év múlva jött el, mert akkor minden stimmelt, megtaláltuk az összhangot egymással, az edzővel.

Akkor is meglehetősen rosszul kezdték a sorozatot, hiszen mind az oroszoktól, mind az olaszoktól kikaptak a csoportmeccseken.

Amikor viszont nagyon kellett, és nagyobb volt a tét, mi bírtuk jobban a nyomást, mindkét csapatot legyőztük, az olaszokat az elődöntőben, az oroszokat a döntőben - szoros szettekben - egy óra alatt. A kissé elbizakodott olaszoknak visszavágtunk a két évvel korábbi világbajnoki döntőben elszenvedett vereségért, amikor mi már alig álltunk a lábunkon, ők pedig nagyon fürgén mozogtak. Az oroszokat három szoros szettben - kétszer huszonkettő, egyszer húsz - poroltuk el. A formába hozás tökélyre fejlesztése, egyúttal, hogy a döntő helyzetekben jól reagáltunk, az edzőnk hitvallása volt.

Az olimpiai döntőn az elsőtől az utolsó percig játszott. Érezte egy pillanatig is, hogy veszíthetnek?

A bemelegítésnél az átlagosnál idegesebb voltam, de a vereségre nem gondolhattam, mert pszichésen nagyon erősek voltunk, és egyre jobban játszottunk. Ugyan nem voltak nagy barátságok a csapattagok közt, tűzbe tettük egymásért a kezünket. Emellett biztosan az is a fejekben motoszkált, hogy a nemzet első nagy sikerét mi érhetjük el, és ez jelentős pluszerőket mozgósított, bár ilyen helyzetben mindenki önmagáért játszik.

Volt olyan pillanat, amire mindmáig másodpercre pontosan emlékszik?

Volt, de sajnos egyik se örömteli, mert a hajrában kétszer is labdát kaptam, de egyikből sem sikerült pontot ütnöm, így csak blokkoltam. A blokkolás jól ment az olimpián is, és nagyon büszke vagyok arra, hogy 2001-ben én lettem az olasz liga legjobban védekező játékosa, mert legalább ily módon is fennmarad a nevem, a múltkor is hivatkoztak erre az olasz sportlapokban.

Megnyerték az olimpiai döntőt, és jött a himnusz. Gondol ilyenkor az ember magyarságára?

Az Ausztráliában élő jelentős szerb kisebbség segített bennünket a döntőn, az eredményhirdetésnél viszont korántsem, hiszen ők nem az akkor hivatalban lévő himnuszt kezdték el énekelni, hanem a régit. A magyarságra? Nem igazán. Trianon után a családunk élete úgy alakult, hogy az egyébként debreceni nagypapa a határokon kívülre szorult. Szabadkán maradtunk, ott éltünk, nevelkedtünk. Mindig magyarnak tartottam magam, magyarul gondolkodtam, de a történelmi helyzet úgy hozta, hogy Magyarországnak nem nyerhettem. Szerbiának viszont igen, ezért mindent meg is tettem. Ettől én még tetőtől talpig magyar maradtam, magyar az útlevelem, az autóm rendszáma is, mind a 203 centim magyarként viselkedik, de szerb mezben, szerb zászló alatt, még ha nem "ics"-re végződő névvel is. Furcsa helyzet, de én a szerbeknek köszönhettem a sikereimet, így amikor a szerb és a magyar csapat egymás ellen játszott, akkor sem tehettem mást, minthogy a szerbekért küzdjek. Előtte hecceltek, hogy biztosan engedni fogok, meg ilyesmi, azt is nézték, éneklem-e a himnuszt, de aztán a meccsen láthatták, szó sincs engedékenységről, lazulásról.

Érték a magyarsága miatt atrocitások?

Egyetlenegyszer sem. Azt hiszem, mindig azt nézték, milyen ember vagyok, és úgy szerettek meg. Az esetek többségében ez így történt, és így helyes.

Meséljen az ünneplésről! Nemzeti hősök lettek az első független aranynak köszönhetően?

Nem lettünk azok. Mivel a vezetés nem számított arra, hogy döntőbe jutunk, a meccs befejezése után csak egy öltözőbeli sörre volt időnk, azonnal mennünk kellett a reptérre, mert befoglalták a helyünket. A játékokat lezáró tűzijátékot is már a gépről néztük meg. Belgrádban sem tudtunk igazán ünnepelni, mert Milosevics betiltotta, hogy a főtéren százezres tömeg fogadjon bennünket. Félt attól, hogy a tömeg esetleg ellene fordul, és kitör a forradalom. A forradalom ennek ellenére négy nap múlva, október ötödikén kitört, nekünk pedig nem adatott meg, hogy megköszönjük a szurkolóknak, hogy az időeltolódás miatt korán keltek, és szorítottak értünk.

És mostanában megbecsülik magukat?

Meglehetősen. Most, hogy már elmúltam harmincöt éves, azok közé tartozom, akik életjáradékot kapnak. Ezer euró jár nekünk havonta, ez az ország viszonyait tekintve, de akár még Magyarországot nézve is igencsak elfogadható összeg.

Meddig szeretne még játszani?

Elsőre rávágtam volna, hogy a londoni olimpiáig, de ha jobban meggondolom, még két vagy három jó évem lehet. A menedzserem most keresi a csapatot. Az általam játszott stílus egyre hátraszorulóban van, de még van bennem motiváció. Azt viszont nem tudom, meddig bírom a kemény profi világot, mert itt nagy a hajtás. Súlyt ugyan nem emelünk, de sokat lépcsőzünk. Előfordult, hogy az olasz edző egy videózás után kikérdezte, hogy az ellenfél ütőjátékosai közül a legjobb, hová bombázza a labdát, de azt is, hogy húsz pont felett, vagyis éles helyzetben melyik sarkot választja. Más a rivális rotációjáról vallatott ki. Egyszer fordult elő, hogy büntetést kaptam, mert nem tudtam a helyes választ, általában tisztességesen felkészülök.

Pedig azt gondolnánk, mennyire egyszerű játékról van szó, csak fel kell ugrani, ütni, vagy blokkolni.

Ennél jóval összetettebb játékról van szó. Ha ilyen egyszerű lenne, nem ezt választom.

Köszönjük, hogy minket olvasol minden nap!

Ha szeretnél még sokáig sok ilyen, vagy még jobb cikket olvasni az Indexen, ha szeretnéd, ha még lenne független, nagy elérésű sajtó Magyarországon, amit vidéken és a határon túl is olvasnak, akkor támogasd az Indexet!

Tudj meg többet az Index támogatói kampányáról!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?