Szávay: Voltam ennél mélyebben is

A tavalyi nagy sikerek után mindig higgadtan értékelt, reális terveket vázolt fel, nem mondta, hogy a legjobb tízbe szeretne jutni, vagy még előrébb, hogy már meg sem áll Grand Slam-győzelemig. Általában szerényen és megfontoltan ítélte meg céljait, ezért a mostani hullámvölgyben talán az a legfontosabb kérdés: mi most a célja?

A legfontosabb, hogy a lelki gödörből mihamarabb kijöjjek, mert az állandó stresszes állapotnak köszönhető, hogy nem úgy megy a játék, ahogy szeretném, és nincs sikerélményem. Úgy fogom fel, ennél rosszabb már nem jöhet. Mondhatnám, hogy szeretnék tizenötödik lenni, de az sem gond, ha visszacsúszok a tizennyolcadik helyre. A helyezésnél fontosabb, hogy a régi önmagamat megtaláljam. Ha két meccset nyerek Miamiban március végén, akkor is előreléphetek a ranglistán, hiszen most, hogy többször is az első fordulóban veszítettem, egy helyet így is feljebb léptem. Úgy látszik, ekkora zseni vagyok: vesztek, és mégis ugrok előre.

A mosolyból azért az derült ki, hogy lelkileg nincs túl rossz állapotban.

Pedig idén sok jó nem történt velem.

Nem is volt kellemes élménye?

A párizsi versenyt és a melbourne-i vegyes párost leszámítva semmi.

Az eredeti gondolathoz visszatérve: számszerű helyezésről ne is kérdezzük?

Úgy vágtam neki az évnek, hogy a húsz közül nem szeretnék kicsúszni. Ha lelkileg egyben leszek, a cél megvalósítható.

Milyen következtetést szabad nekünk, kívülállóknak levonni az elmúlt három hónapból, amikor öt százon kívüli játékostól kapott ki?

Szerencsére nem olvasok újságot, így nem tudom, mit írtak rólam, nem is érdekel, mire következtettek. Gondolom, sokszor lehúztak. De voltam ennél jóval mélyebben is, amikor mononukleózisom volt, amikor még a járás vagy egy lépcsőzés is elfárasztott, így most ennyi nem törhet meg.

És milyen következtetést kell levonnia önnek?

Nekem a legfontosabb, hogy a nyugalmam és a higgadtságom visszatérjen, ismét mellettem legyen a fontos helyzetekben, a sorsdöntő pillanatokban, a pályán. Emellett, ha a meccsen képes vagyok megcsinálni azt, amit az edzéseken, nem érhetnek kellemetlen meglepetések. Most szembesültem azzal, milyen nehéz ez a gyakorlatban, és milyen könnyű erről beszélni. Azon dolgozunk, hogy úgy tekintsek egy meccsre, mintha csak hétköznapi edzésre mennék, ne kerítsek túlontúl nagy jelentőséget neki. Úgy érzem, technikailag fejlődtem, a röptejátékban bátrabb lettem és eredményesebb, csak ez nem mindig jön ki a pályán, mert nem vagyok kiegyensúlyozott, hibát követek el. Furcsa csapda ez. Jobb lettem, érzem is magamon, elvileg jobban kellene játszanom, mint tavaly októberben, mégis gyengébbek ellen kapok ki. Pedig remélem, elhiszik nekem, nem fejlődtem vissza, és ugyanúgy készülök, mint eddig.

Ha jól értjük, először a visszahúzó gondolatait kell legyőznie, utána jöhet az ellenfél.

Pontosan. Sok minden fejben dől el.

Hogyan lehet érzékeltetni az esélyesség terhét? Azt hallottuk, hogy a megnövekedett elvárások miatt nem találja a győzelmekhez vezető helyes utat?

Az év elején tényleg úgy gondolkodtam, hogy mindenkinek meg akarok felelni. Konkrétan: tőle és tőle nem kaphatok ki, mert az elfogadhatatlan. Ez most már nem így van. Igenis kikaphatok, nem lehet mindenkinek megfelelni.

Egyetért azzal, hogy az első fordulóbeli kötelező győzelem teljesen más lelkiállapotot igényel, mint egy másik meccs?

Maximálisan. Nap mint nap azért dolgozunk, hogy a kötelező győzelmeket elérjem, hogy súly alatt is jól játsszak.

A pillanatnyi adatokból az derül ki, hogy a világ közvetlen élmezőnyével, az első huszonöt játékossal szemben pozitív a mérlege.

Igen? Ez tök jó.

Ennyire nem foglalkoztatja?

Nem számoltam még utána, de ígérem, megteszem. Csakvetadzétől kétszer kaptam ki, Kuznyecovától is, Hantuchovát viszont kétszer vertem, Jankovicsot a pekingi döntőben győztem le. Tényleg. Velük kellene mindig játszanom, akkor tévés meccseken nyernék. Komolyra fordítva, nem foglalkoztatnak ezek a dolgok, ahogy lényegében az sem, hogy százon kívüliektől szenvedtem vereséget, mert azok ugyanúgy edzenek, ugyanúgy készülnek, mint én. Nekik is mindenük a tenisz, csak azzal foglalkoznak. A ranglista néha amúgy is csalóka, mert az orosz Makarova, akitől az Ausztrál Openen kikaptam, már a hatvan felé közelít, nem rossz játékos. Ami érdekes volt, hogy tavaly, amikor lelki gátak nélkül, felszabadultan játszottam, nem ötvenben lévő játékostól talán egyszer kaptam ki. Tudtuk, hogy ez hosszú távon nem tartható, de újra ezért kell fáradozni, hogy ezt elérjem. Tavaly szerencsés helyzetben voltam, tét nélkül játszottam a kiemeltek ellen, nem volt veszítenivalóm. Most a helyzet megváltozott, ellenem, a kiemelt ellen játszanak úgy, ahogy én tavaly.

Kedvenc könyve, a hétszeres Tour de France-győztes amerikai kerékpáros, Lance Armstong önéletrajzi írása. Beleolvasott mostanában? Nem kapott abból segítséget?

Három éve olvastam, lehet, újból elő kellene vennem. Érdemes lenne.

Népszerű téma a pszichológus kérdése is.

Korábban jártam Vura Mártához, most már nem tudok, de az agykontrollban bízom. És szeretem a kihívásokat, és most van előttem bőven. Mindjárt elsőnek az, hogy ne késsek el az edzésről. Kuhárszky Zoltán az ilyet nem nézi jó szemmel.