Jácint
17 °C
31 °C

Egy életem, egy halálom, nekimegyek

2008.03.19. 11:12
A kétszeres világbajnok Mincza-Nébald Ildikó az idei Világkupa-sorozatban kétszer nyert, és az utolsó pillanatban jutott ki a pekingi olimpiára, így megszerezheti élete első olimpiai érmét. A novemberben 39 éves vívónő senkinek sem kívánja azt a napot, amit az utolsó versenyen átélt, megtörten ült a sikere után, csak bámult maga elé, másnap szabadult fel. Lehetetlen helyzetből küzdötte fel magát, fel is adta párszor. Nagy Tímeát vasárnap drámai csatában verte, már nem gondolkodott, csak szúrt, ukrán ellenfele legyőzése után sírva fakadt.

A gyengén sikerült tavalyi szentpétervári világbajnokság után eléggé reménytelen helyzetbe került. Hogy is mondjam: elég sok pénzt adtak volna a fogadóirodák arra, hogy ott lesz Pekingben.

Fotó: Barakonyi Szabolcs

Kevesen is fogadtak volna rám, az biztos. Lehetetlennek tűnt a küldetés, nem lehet szépíteni. Abban sem vagyok biztos, hogy én sok pénzt tettem volna magamra. A kilenc verseny alatt párszor én is feladtam. De épp ez a verkli, az állandó versenyzés segített ki a bajból, nem tudtam sokat foglalkozni azzal, mi történt a múlt héten, nem emésztettem magam, nem volt idő az elkeseredésre, néztem előre, mígnem a franciaországi Saint Maurban versenyt nyertem.

Akkor még érezte a sérülését?

Már nem, a barcelonai versenyt kihagytam az Achillesem miatt, aztán Párizs mellett végre összejött az áhított siker. Pedig a selejtezőben majdnem kiestem - nekem selejteznem kellett a rossz világranglista-helyezés miatt -, de miután életben maradtam, a másnapi főtáblás versenyen már nyugodtan álltam oda. Legyőztem Király Hajnit a döntőben, akit mióta francia lett, elég kevésszer vertem. Akkor sikerült, és előtte Nagy Titit is megvertem. Annyira ritkán és régen vívtunk, hogy nagyon idegőrlő meccs volt. Akkor még úgy voltam az egésszel, ha már úgysem jutok ki, azért visszatértem úgy a szülésem után, hogy nyertem egy Vk-versenyt, és megmutattam: számolni kell velem. Ez nagyon jó érzés volt, önbizalmat adott a folytatásra.

Pályaív

Mincza-Nébald Ildikó 1992-ben még tőrözőként vett részt az olimpián - a hetedik helyezett csapat tagja volt -, Atlantában már ő volt a nagy favorit párbajtőrcsapat tartalékja. Négy év múlva esélyesként utazott, de nem jutott be a nyolc közé, a csapattal negyedik lett. 2004-ben egyéniben negyedik, az elődöntőben Laura Flesseltől emlékezetes meccsen kapott ki, a harmadik helyért a szintén francia Neesema verte. Csapatban ötödik lett.
Csapatban kétszeres világbajnok (1999, 2002), az Európa-bajnokságokról öt aranyérmet őriz. Csapatban háromszor nyert (1997, 2001, 2002), egyéniben kétszer (1997, 2001).
Férje, a kardban olimpiai bajnok Nébald György is ott lesz Pekingben, ő a kardozók szövetségi kapitánya.

Két rosszul sikerült verseny után jött a mindent eldöntő a görög Florinnában, ahol Nagy Tímeával újra összekerült, és még az előzőnél is drámaibb asszót vívtak. Kulcsár Győző kapitány a brutális jelzőt használta rá.

Igen? Ezt nem tudtam, nem hallottam még a nyilatkozatát. Hát, gyilkos meccs volt.

Mínusz négyről, 8-4-es hátrányból kellett felállnia, ezt tudjuk, de hogy nézett ez ki részletesen?

Iszonyatosan idegesek voltunk mindketten. Az életünkért küzdöttünk. Nekem nyernem kellett. Neki is meg kellett vernie engem, hogy szabad kártyát kaphasson, mert ha két magyar kijut az olimpiára, nem kaphatna. Szász Emese kvótája pedig már rég megvolt. Annyira idegesek voltunk, annyira nem akart egyikünk sem kockáztatni, hogy figyelmeztettek bennünket a vívóidő első három percében. Jött a következő három perc, Titi eltalált egymás után. Nekem szűk egy perccel a vége előtt nem volt más lehetőségem, mint hogy kockáztassak. Akkor már nem agyaltam, nem okoskodtam, hogy ő most mit lép arra, ha én cselezek, hanem egy életem, egy halálom alapon meg akartam szúrni. Sorra találtam, elbizonytalanodott, végül sikerült fordítani, 10-9 lett a javamra.

Egy pillanatig sem nyugodhattam meg, mert az ukrán Semjakina ellen is nyernem kellett. Ha ellene kikapok, odaveszett minden erőfeszítés, hiába a feltámadás. Ő szinte végig utazó helyen állt a kvalifikációs rangsorban, de érezhetően tartott tőlem, ideges volt. Hátrányba került, telt az idő, ami engem megnyugtatott, és végül legyőztem. A kettőben voltam, ami olimpiát ért, én pedig elsírtam magam. Megnyertem még a döntőt is, de ezt a napot a hatalmas feszültség miatt nem kívánom senkinek. Annyira leszívta az energiámat a verseny, hogy az eredményhirdetés előtt megtörten ültem, egykedvűen bámultam magam elé, és többen azt hitték, észre sem fogom venni, hogy engem szólítanak a dobogó legtetejére. Azt hittem, nem fogok aludni, de elterültem, mint egy zsák. Igazán jó érzés, a felszabadultságé, csak másnap kerülgetett, akkor fogtam fel, hogy ötödször is ott lehetek az olimpián.

Nagy Tímeával beszélt utána?

Hogyne. Gratulált nekem. Együtt vacsoráztunk, koccintottunk, megittunk egy pohár bort. Az olimpiát viszont nem feszegettük. Sokkal jobb volt így.

Miután a terv bejött, jöhet az olimpiai felkészülés. Most jön a neheze?

Nem, most már könnyebb lesz. Most már nem kell annyit utazni, ami engem megviselt, hiszen a kislányom januárban múlt kétéves, és nagyon rossz volt itthon hagyni. Azt hittem, könnyebb lesz, de mivel már beszél, mindig kérdezi, meddig leszek távol, mikor érkezem haza.

Sokan mondják a sportolónők közül, a gyerek megváltoztatta, megerősítette őket.

Eddig ezt nem érzékeltem magamon. Inkább érzékenyebb lettem.

Nem jött elő az anyatigris?

Nem, épp amiatt, mert arra gondolok, hogy távol vagyok a legdrágább kincsemtől.

Ha összeszámoljuk, hány sorsdöntő csörtét nyert az elmúlt három hónapban, legalább tizenkettőig jutunk. Ehhez képest az olimpia semmiség lesz, négy győztes meccsel már aranyat lehet nyerni.

Nem tervezek Pekingre egyelőre. Meg amúgy is, mondhatnám, hogy szeretnék ott is nyerni, a többiek meg jót nevetnének rajta, hiszen ők is ott lesznek, mindenki előre és még előrébb akar jutni. Titkon persze bízom benne, hogy egy érem összejöhet, mert ez hiányzik nekem.

2000-ben toronymagas favoritnak számított, hat Világkupából hármat nyert, vezette a ranglistát, az előző évben világbajnok lett csapatban, egyéniben bronzérmes. Az elutazás előtt a miniszterelnök is fogadta, az olimpiai eskü szövegét mondhatta. Az idei év jóval csendesebb.

De ez engem nem is bánt, az sem bántott, hogy Titi esélyei kerültek szóba, nem az enyéim. Ez egy különleges olimpia lesz. Megtapasztaltam, milyen görcs alatt vívni, Sydneyben mindenki engem akart legyőzni, én pedig már reggel éreztem, nem tudok kellőképpen ellazulni, és hogy borzasztó így vívni. Nem tudtam felengedni, meg is lett az eredménye, még csapatban sem szereztem érmet. Athénban már más volt a helyzet, akkor közel voltam éremhez.

Sokszor gondol a Flessel elleni elődöntőre?

Fúúú, egy időben nagyok sokszor megjelent előttem, mert ha az olimpiai bajnok francia nem vetődik hanyatt kétszer is az elődöntőben, akkor talán megverhettem volna, de neki többet megengedtek, mint bárki másnak. A harmadik hely sem lett meg utána. Az idő azonban segít. Most csak arra gondolok vissza, hogy még csak ki sem kiabálhattam magamból a vereséget, mert három mikrofon rögtön ott volt az orrom alatt. Az asszó már nem jön elő. De azok a meccsek igen, amelyeket megnyertem ebben a lelkileg fárasztó sorozatban.

Pekingben felteheti a koronát a pályafutására. Vagy nem ez lesz az utolsó?

Jaj, dehogynem, nem akarok már senkit fenyegetni azzal, hogy még mindig ott leszek a páston. A tavalyi vb-n is láttam a velem egyidősek arcán, hogy nem tudnak hová tenni. Nem tudják, versenyzőként vagyok jelen, vagy már vezetőként, mint ők is. Pekingben befejezem, a kislányom már kezd főnökösödni, pedig szinte még mintha tegnap lett volna, hogy itt hordtam a pocakomban. A nehéz napokban is ő adott erőt, azzal, hogy mindig vár haza, akármilyen eredményt is érek el.