Huba
17 °C
33 °C

A nagy comeback

2008.09.23. 11:15 Módosítva: 2008-09-23 12:36:09

Az ellentét az amerikai sport és sportbarátok, valamint az európai sport és sportbarátok közt szöges és kibékíthetetlen. Mindkét oldal kifogásait tökéletesen ismerjük. Az egyik fél szerint a másik arrogáns, csak a pénzért játszik, Coca-Cola-mámorban fetreng, és nemcsak a kispadon rágózik, hanem a pályán is. A másik szerint meg az egyik hülyeségére nincs jobb bizonyíték annál, hogy képes olyan meccseket is végignézni, amelyek végeredménye gól vagy pont nélküli döntetlen. Európaiként én ahhoz a táborhoz tartozom, amely szerint beleütni egy labdába, majd körbeszaladni a pályán teljesen nevetséges szórakozás, olyan sportnak pedig egyáltalán nem kellene léteznie, amelyben a játékosok páncélokkal, bukósisakokkal és erényövekkel védik magukat az ellenfél testének érintésétől. Azt viszont kénytelen vagyok elismerni, hogy a leghatásosabb sportsztorik forgatókönyveit Amerikában írják.

pankracio

Az amerikai sportbarátok dramaturgiai érzékének bizonyítására a legjobb példa a pankráció. Érthetetlen módon a félmeztelen, vicces alsónadrágokat és köpenyeket viselő, szétdoppingolt férfiak előre levajazott „küzdelmét" Európában szinte senki nem tartja sportnak. Visszataszítóan fennhéjázó hozzáállás ez, különösen egy olyan országban, amely lelkesen tapsolta végig Kovács István profi bokszkarrierjét. A pankráció fizikailag remekül felkészült résztvevők harca, amely ugyan valóban lefixált forgatókönyv szerint zajlik, ám a nézőknek fogalmuk sincs arról, hogy ki fog nyerni, vagy legalábbis nem jobban, mint mondjuk egy Real Madrid-BATE Boriszov összecsapást megelőzően. Arról nem is beszélve, hogy olyan unalmas pankrációcsata még nem volt a világtörténelemben, mint a méltán legendás 2003-as, tizenegyesekkel és álomkórral végződő Milan-Juventus BL-döntő.

Most azonban nem Hulk Hogan szakmájáról lesz szó, hanem a hollywoodi sportforgatókönyvek legnagyobb húzásáról, a Nagy Amerikai Visszatérésről. Ez ügyben eddig a legjobb szappanoperát Michael Jordan rendezte, aki nem csupán az univerzális sporttörténelem egyik legnagyobb alakja volt, hanem annyira tetszett neki a saját visszavonulása, majd azt követő visszatétérése, hogy második visszavonulása után is visszajött futni egy utolsó utáni tiszteletkört. És hogy a dolog még szebb legyen, a bevételét felajánlotta a szeptember 11-ei terrortámadások áldozatainak megsegítésére. Aki ezek után nem hullatott csillagos-sávos könnyeket, az tuti a Vietkongnak is drukkolt.

jordan

Most azonban nagyon úgy tűnik, Jordan teljesítménye überelve lesz, hiszen bejelentette a visszatérését az amerikai sportoló, akinél nagyobbat talán még soha senki nem köpött az európai sportbarátok levesébe: Lance Armstrong. A profi kerékpározás évszázados története gyakorlatilag száz százalékban európai. Ez nyakigláb flamand fiatalok, légsúlyú spanyol hegyi kecskék, komor breton parasztok és minden hájjal megkent olasz szépfiúk sportja, meg persze a bőröndnyi injekcióstűké és az EPO-é, ám most ezekkel kivételesen ne foglalkozzunk. Amerikaiak itt egészen addig nem rúgtak labdába, amíg a nyolcvanas évek végén Greg LeMond nem nyert három Tour de France-t, ám az ő sikereit mindenki csak a régi lemez pillanatnyi ugrásának tartotta egészen addig, amíg Lance Armstrong fel nem tűnt a színen.

Armstronggal tulajdonképpen az volt a legkisebb gond, hogy nyert egymás után hét Tourt, amire előtte senki nem volt képes, és valószínűleg jó sokáig nem is lesz. Az igazi baj az volt vele, hogy gyakorlatilag karikatúrája volt annak az amerikai sportolónak, akitől az európai drukkerek hagyományosan a falra másznak. Nem érdekelte őt a biciklisport széles hátországa, a sárban, macskaköveken és meredek emelkedőkön bonyolított németalföldi egynapos versenyek, a spanyol Vuelta vagy az olasz Giro. Évente tulajdonképpen egyszer versenyzett csak, a Touron, amit mind a hétszer nyomasztó fölénnyel nyert meg, végig megőrizve a sebezhetetlenség látszatát. Azokban az években volt nagy, amikor választott sportága történelme legnagyobb krízisén ment keresztül, amikor a nemzetközi pelotonból majd mindenki lebukott mindenféle doppingkoktélokkal, őt mégsem lehetett elkapni semmilyen tiltott szerrel. Egy olyan sportágban, amelyben a nagy bajnokok beszédképtelen mulyák, mint az őt megelőző nagy bajnok, a spanyol Miguel Induráin, vagy melankolikus, meg nem értett, fiatalon elhulló hősök, mint az olasz Marco Pantani, Armstrong tökéletesen tudott bánni mindenféle külső nyomással, a szponzoroktól a médiáig. Mindennek a tetejébe pedig – és a biciklisportot ha eredményekben már nem is, ám anyagilag még mindig birtokló franciákat minden bizonnyal ez bántotta a legjobban – még figyelemre méltó nemi élete is volt, az énekes Sheryl Crow-tól a színésznő Kate Hudsonig.

Három évvel visszavonulása után pedig Lance Armstrong bejelentette, hogy visszatér. És akárcsak Jordannek, neki is ez lesz a második visszatérése. Armstrong ugyanis 1996-ban egyszer már kénytelen volt szögre akasztani a tapadós nadrágot, amikor hererákot diagnosztizáltak nála, és egy ideig nemcsak karrierje, élete is veszélyben volt. A kezelés előtti Armstrong tehetséges, ám nem különösebben kiemelkedő fiatal bringás volt, visszatérése után azonban legyőzhetetlen pedálozógép lett. Hogy ez miként történhetett, arra több magyarázat is van. Ha az ember a Nike-nak hisz, itt csupán az akarat diadaláról van szó, amely nemcsak nagyon gyorsan felkergeti az embert az Alpe d'Huez emelkedőjének legendás 21 kanyarján, hanem egyúttal kétszázezermillió sárga szilikonkarkötőt is elad. Ha viszont Kropkó Péter triatlonbajnokra és a suttogó propagandára hallgatunk, kezelése alatt Armstrong lábaiba soha nem fáradó izomszövetet ültettek, de az is lehet, hogy hónapokat kellett ülnie abban a mágikus főzetben, amelynek köszönhetően Asterix és Obelix mindig legyőzték a rómaiakat. Fene tudja.

Annyi biztos csak, hogy ha Armstrong állja a szavát, és az unalmas texasi milliomos élet helyett a profi biciklisták minden doppingszer ellenére is iszonyú kemény edzésprogramját választja, 2009-ben a sporttörténet egyik igazán nagy, klasszikusan amerikai comeback-jét nézhetjük végig. A franciák, élükön az életüket évek óta Armstrong lebuktatásának szentelő Tour-szervezőkkel mindenesetre már most idegesek. Csodálatos forgatókönyv.