Mao elnök adta az erőt a győzelemhez

„Az elismerés az egész olimpiai családnak szól: az atlétáknak, akik keményen versenyeztek, a világ minden tájáról érkező önkénteseknek, és minden barátunknak, akik bármilyen módon kötődtek a 2008-as pekingi olimpiához” – mondta a záróünnepségen Hu Csin-tao, Kína elnöke.

A hazai elvárásoknak megfelelően toronymagasan Kína szerezte a legtöbb aranyérmet a pekingi olimpián, szám szerint 51-et, miközben az amerikaiak csak 36 elsőséget gyűjtöttek be. Az örömük csak azért nem teljes, mert az összes érmek számát tekintve az Egyesült Államok tízzel megelőzte Kínát (110), de ha azt nézzük, hogy négy éve Athénban csak 63 medálig jutottak a kínaiak, akkor a fejlődés több mint kiugró. Ráadásul Kínának ez a mostani mindössze a hetedik olimpiája volt, hiszen először az 1984-es Los Angeles-i játékokon képviseltette magát.

„Egy nagy nap Kína ötezer éves történelmében” – ezekkel a szavakkal köszöntötte 1984-ben Kínát a NOB akkori elnöke, Juan Antonio Samaranch. A kínaiak már első nekifutásra elhoztak 15 aranyat, amivel a negyedik helyen végeztek akkor az éremtáblán, és bár 1988-ban csak öt olimpiai címmel zártak, mára talán sosem gondolt magasságokba értek.

Szinte mindenben odaértek a dobogóra

Pekingben a kínai csapatot egy közel 600 fős küldöttség képviselte, ami közel kétszázzal haladja meg az athéni létszámot. A világ legnépesebb országa lévén nem meglepő, hogy övék volt a legnagyobb számú válogatott, amely csak azért nem több, mert a kvóták száma véges. De így is mind a 28 sportágban képviseltették magukat, és huszonnégyben közülük valamilyen színű érmet is begyűjtöttek, míg az 51 aranyat tizenhét különböző sportágban szedték össze. Ráadásul kétszer is lefoglalták maguknak a teljes dobogót, hiszen asztaliteniszben férfi és női egyesben is kínai versenyző végzett az első három helyen. Asztaliteniszben az összes megszerezhető arany a házigazdáké lett, akárcsak gumiasztalban, míg több számban a férfi és női versenyt is az élen zárták (tornacsapat, asztalitenisz csapat, illetve két műugró versenyszámban).

Athénhoz hasonlóan ismét kiemelten teljesítettek súlyemelésben és lövészetben, előbbiben nyolc, utóbbiban pedig öt aranyat csíptek el. Egy másik hagyományosan sikeres sportágukban, a tollaslabdában újfent három elsőséget szereztek, az viszont figyelemre méltó, hogy vívásban megszerezték történetük második aranyérmét (1984-ben volt az első) az athéni négy ezüst után.

A legnagyobb áttörés: a torna

Kína legsikeresebb sportágának a pekingi olimpián a torna bizonyult, hiszen nem kevesebb, mint kilenc aranyérmet gyűjtöttek be – a maximális tizennégyből - , és ez az athéni, amúgy csalódást keltő egyhez képest egészen kiemelkedő. A sikerük titka nem más, mint a remek infrastruktúra mellett az iszonyúan kemény és rengeteg lemondással járó életmód.

Egy olyan szovjet típusú, eredménycentrikus szemléletű rendszerben nevelik ki a később az olimpiai címre esélyes gyerekeket, amelyben a csak a legkitartóbbak számára vezet előre az út. A tehetségesnek tartott kicsiket 6-7 éves koruktól kezdve, családjaiktól távol, elzártan készítik fel éveken át napi 10-12 órában a regionális sportprogramok keretében. Majd a legtehetségesebbek átkerülnek a nemzeti csapatba, a többiek pedig kiszóródnak, jobb esetben bekerülnek egyetemekre.

„A torna roppant fájdalmas sport főleg ilyen kisgyerekek számára, egy kínzás” – állítja a Pekingben csapatban olimpiai címet, egyéniben pedig két bronzérmet nyerő Cseng Fej edzője. A 20 esztendős tornászt szülei adták be annak idején a tornaterembe, mert úgy gondolták, hogy lányuk egy sikeres sportkarrier révén kiemelheti őket a szegénysorból. „Úgy hajtottam őt, mint egy katonát” – meséli Cseng apja, aki az elmúlt két évben gyakorlatilag nem találkozott a lányával. –„Nem csak boldogok, de nagyon büszkék is vagyunk.”

Külföldi edzők

Ki gondolta volna évtizedekkel ezelőtt, hogy kínai sportolókat egyszer egy japán edzőnő fog irányítani a pekingi olimpián. Márpedig az 58 esztendős japán szinkronúszó legenda, Maszajo Imura ezúttal a kínai párost edzette, és bár a célként megjelölt dobogós helyezésről épp hogy lecsúsztak, ez a negyedik hely így is nagy előrelépés a korábbiakhoz képest. A kínai olimpiai küldöttségben 38 külföldi edzőt találunk, és bár a hagyományosan eredményes sportágaikban – torna, műugrás, súlyemelés – hazai trénerek készítik a kínai sportolókat, de például egy francia úriember, Christian Bauer vezetésével nyertek aranyérmet vívásban, és az ausztrál Tom Maher irányításával jutott a női kosárlabda-válogatottjuk elődöntőbe. Ugyanakkor a kajak-kenu csapat német vezetőedzőjétől még az olimpia alatt búcsút vettek.

Ami nem jött össze

Liu Hsziangnál aligha bukott bárki nagyobbat a pekingi olimpián, hiszen a nemzet hőse címet athéni győzelmével kiérdemlő 110 méteres gátfutó ezúttal sérülés miatt feladni kényszerült a versenyt. Vagy feladásra kényszerítették, állítják sokan, ami a lényegen igazából nem változtat: az ember, akitől 1,3 milliárd lakos várta, hogy Kínának dicsőséget szerezzen nem tudott rajthoz állni.

Igaz, ez az ország legyőzhetetlenségének látszatát azért fenntartotta, hiszen úgy bukta el a címét, hogy nem kapott ki, aminél nem lehet fontosabb szempont Kína érdekeit tekintve. A kínai közvéleményt az eset óta érthetően megosztja a 25 éves klasszis, akinek májusban kiújuló sérüléséről elfelejtették értesíteni az embereket, így nem csoda, hogy ezrek fakadtak sírva, mikor Liu Hsziang leszedte magáról a rajtszámot.

Van, aki sajnálja és el tudja fogadni hősük emberi mívoltát, de szép számmal akadnak olyanok is, akiknél erősen kegyvesztetté vált Liu. A hírek szerint az atléta, aki elutasította a sérüléséért járó nem kis biztosítási összeget, felépülése után folytatja pályafutását, hogy négy év múlva kárpótolja hazáját egy esetleges újabb aranyéremmel.

Megérte?

Az aranyérem - legalábbis anyagilag - kifizetődő a kínai sportolók számára, hiszen 11,9 millió forintnak megfelelő jüant kapnak csak a kormánytól, ehhez hozzájön még több szervezet által felajánlott bónusz is, amivel szinte királyként élhetnek tovább egy olyan országban, ahol még mindig 200 millióan élnek a szegénységi küszöb alatt.

Még az Athén előtt íródott „Az olimpiai arany csapdája” című cikkben a szerző megdöbbentő számadatokkal szolgál. A sidney-i olimpia után a kínai kormány háromról öt milliárd jüanra (118 milliárd forint) emelte a következő olimpiai ciklusra szánt támogatás összegét, és mivel Athénban 32 aranyat szereztek a kínaiak, így elosztva 700 millió jüanra (16 milliárd forint) jött ki egy megszerzett olimpai cím. Ebből pedig mintegy 3500 általános iskolát lehetne létrehozni Kínában, ami 350 ezer szegénységben élő gyerek jövőjén lendítene nem is keveset. És akkor még nem beszéltünk a hazai olimpia lebonyolítására költött eszméletlen összegekről, amelyek szerény becslések szerint is 400 milliárd jüan fölött járnak. Hatalmas pénzeket ölnek bele a sportba – és ebbe az infrastruktúra is beleértendő - ám ez a tömegsportra messze nem igaz - pedig a kínaiak alapvetően szeretnek mozogni.

Csak egy kiválasztott réteg – akiket esélyesnek látnak az olimpiai dobogóra – részesül a támogatás minden formájában, hiszen a kínai vezetés számára csak az aranyéremnek van presztízsértéke. Hogy a kínai gyerekek neveltetése során milyen kiemelt szerepet kap a hazájuk iránti elkötelezettség, azt jól példázza az olimpiai bajnok tollaslabdázó rövid története: „Az athéni olimpia előtt Hunan tartományban edzettünk, így meglátogattuk Mao elnök szülővárosát, ahol csapattársam a régi háza előtt imádkozott és felajánlást tett, miközben én kártyáztam. Az olimpián ő aranyérmet nyert, én pedig kiestem az első körben. Ezért idén visszamentem, és ezúttal én is imádkoztam. Azt hiszem, Mao elnök adta az erőt a győzelemhez”.