Tuti, hogy nem nyerünk egy aranyat sem

Kimondta már magában, a tükör előtt próbálgatva, vagy egy üres szobában edzve, hogy "Magyarország nem nyert aranyérmet, pedig Új-Zéland és Grúzia is már hármat, egyet meg olyanok is, mint Panama, Tunézia és Azerbajdzsán"? Lehet, hogy ki kellett volna. Gyakorlásképpen képzelje el a síró Kovács Katit, és hamar meglesz a feladathoz ideális lelkiállapot.

Én ugye azért szerződtem le az Indexhez az olimpia idejére, hogy doppingos témákat kommentáljak. Doppingvonalon az a vicces, hogy ugye azt szokás mondani, hogy a csúcsra, sőt az élmezőnybe is csak kokszolás útján lehet manapság eljutni. Mivel a magyarok ezúttal tényleg elvétve jutottak akárcsak a fazék közelébe is, örvendezhetnénk, hogy mi legalább becsületesek vagyunk és nem doppingolunk. (Persze az is egy lehetőség, hogy annyira szerencsétlen bénák a magyar versenyzők, hogy doppinggal együtt is csak ennyi jön ki belőlük.) De mégsem azt látom magam körül, hogy imádott pótfiam, Petőfi Sándor ivadékai örvendeznének. Inkább olyanok, mint Görgey, miután Jókai Mór fingópárnát tolt alá a vezérkari megbeszélésen. Feszültek. Csak nehogy az történjen, hogy a népi elégedetlenség a londoni olimpia előtt gonosz szerek karjaiba taszítja a magyar sport színe-virágát!

Kicsinek lenni nyilván jó érzés, bár én még nem látom át, hol benne az extra élvezet. A magyar közönség most kezd hozzászokni a kicsiséghez, de ez nem valamiféle fájdalmasan finom átmenet, hanem zuhanás arcra az ötödikről. Ebben viszont nyilván a sportvezetők a ludasak, akik ordas nagy hazugságokkal srófolták a várakozásokat és a szponzori pénztárcákat, miközben tudniuk kellett, hogy a 8-9 aranyról szőtt ábrándok hamisak. Az a szerencse ebben a nyomorult helyzetben, hogy a kajak-kenusok egyszerűen nem tudnak annyi érmet nyerni, hogy a népharag ne söpörje el a hazug illuzionistákat.

A helyes sorrend szerintem a sportvezetők kirúgása, majd közvetlenül utána a doppingszerek legalizálása.