A magyar történelem nagy pillanata

Olyasmit mondott az MKB Veszprém–Ademar Leon férfi kézilabda Bajnokok Ligája-mérkőzés után Mocsai Lajos vezetőedző, hogy a sport nagyon is képes csinálni valamit az emberekkel, lám, Bukarestben is több tízezren tapsolták a csapatot, amikor megérkezett a meggyilkolt Marian Cozma temetésére.

És tényleg. Azt nagyon is tudtuk, hogy a történtek után nem mindennapi meccset játszhat vasárnap délután a Veszprém a spanyol Ademar Leonnal, mindenki odateszi magát, játékos, közönség egyaránt, de hogy olyan hihetetlenül és elképesztően lehengerlő extatikus katarzis következik, amilyen, azt nem nagyon sejthettük.

Pedig ha belegondolunk jól, sejthettük volna.

Közhelyes, hogy a veszprémiek Marian Cozma emlékéért is játszottak, de igaz. Nem kérdés, az embereknek szükségük van nagy pillanatokra. Akkor is, ha cinikusak és nyeglék, ha meg nem annyira azok, pláne.

A magyar olyan – már ha van ennek a magyarozásnak értelme; ritkán van –, hogy nyafog, amikor csak bír, üldöztetéstudata van, és egyéb ostoba fóbiái, de a nagy pillanatokban megfeledkezik balfaszságáról, és elkezdi átélni az életet, mindenestül. Hogy ehhez őrületes sikerek vagy észbontó drámák kellenek, az ebből a szempontból mindegy.

Ilyenkor abszolút indifferens, mennyire bírjuk/nem bírjuk a szomszédokat, szlovákokat, románokat, netán azokat, akik itt élnek velünk egy országban, ilyenkor nincs magyar, szerb, cigány, csak mi vagyunk, emberek, meg a gyilkos férgek, akik hovatartozásuktól teljesen függetlenül férgek, és kész.

Ezen a vasárnapi meccsen a szerb Eklemovics és Vujin, a kubai Perez meg a szintén délszláv Perics kapus volt a legnagyobb magyar. Lődözték-védték a gólokat számolatlan, és ríttak a végén, mint a csecsemők.

Szerették őket a magyarok. Szerették ők a magyarokat. A magyarok a románokat szerették a legjobban. A meccs utáni percekben, amikor magasra emelték Marian Cozma portréját a csarnokban, a hatezres közönség könnyezett, nem bírta abbahagyni, nem is akarta.

Az elmúlt tizenkét hónapban két nagy pillanata volt a magyar történelemnek, az egyik a magyar jégkorong-válogatott A csoportba jutása a 2008. áprilisi divízió 1-es világbajnokságon, a másik a Veszprém BL-meccs-győzelme a spanyolok ellen, 2009. február 15-én. Az egyikhez dráma sem kellett, a másikhoz igen.

Mocsai Lajosnak igaza van. A sport néha tud ezt-azt, amit egyéb nem annyira tud. Aki együtt sír, együtt van. Embernek érzi magát, ember is. Más egy hosszú pillanatig úgysem számít.