Mindörökké hajrá, Finnország!

Odáig nagyjából egyet szokás érteni, hogy ha van magyar, akkor neki is kell drukkolni. A bonyodalmak akkor jönnek, amikor nincs. Drukkolni valakinek muszáj, különben akár ki is kapcsolhatnánk a tévét. Az nem jó megoldás, hogy minden sportban másnak, mert egyrészt káoszhoz vezet, másrészt pedig akkor ezer elméletet kell felállítani, ami melós, viszont jól felépített elmélet nélkül lehetetlen őszintén drukkolni.

Vannak az áthidaló megoldások, hogy például görögbe' jó volt a nyaralás, a pincér kifejezetten kedves volt, úgyhogy akkor mostantól mindenben a görögöknek kell drukkolni, a junior női gyeplabda-válogatottig bezárólag. Ez látszólag jó kiindulópont, csak akkor bukik meg, ha az embernek az élete folyamán nem csak egy nemzet képviselőivel kapcsolatban van pozitív élménye. Mi van, ha következő évben spanyolba' is jó fejek a pincérek? Nekik is drukkoljunk? És mit tegyünk, ha egy fergeteges gyeplabdatorna negyeddöntőjében pont a spanyolok játszanak a görögökkel? Mérlegeljük, hogy melyik pincér volt a jobb fej? Nem vezet így ez sehova. Ahogy az sem, ha mindig a szomszédos országnak/elmaradott országnak/nukleáris nagyhatalomnak drukkolunk. Ennél irracionálisabbnak kell lenni, és választani egyetlen országot, amelynek sportolóihoz aztán az idők végeztéig lehet ragaszkodni.

Természetesen mindenki szabadon választhat tetszőleges nemzetet, ám én maradok örök kedvenceimnél, a finneknél. Soha nem jártam az országban, finn emberrel életemben két mondatnál többet nem váltottam, a finnugor rokonság is kevés ahhoz, hogy szívembe zárjam őket. Azért választottam őket, mert egyrészt a finneknek általában szórakoztató már a nevük is (Ari-Pekka Nikkola! Keke Rosberg!), másrészt pedig mert a finn sportolók gyakran olyan egyéniségek, amilyenekkel már ritkán találkozni a világ pályáin, csarnokaiban és aszfaltcsíkjain. És síugrósáncain.

E cikk apropóját például Harri Olli szolgáltatta, aki a hét végén Oberstdorfban megnyerte élete első síugró világkupa-versenyét. Ilyesmi már mással is előfordult, ám Olliról érdemes tudni, hogy hazájában elsősorban nem mint síugró híres, hiszen abból van ott nála jobb is, hanem mint botrányhős. Nyilvános ámokfutását nagyjából tavaly ilyenkor kezdte, amikor, miközben a tisztes hatodik helyet érte el a planicai sírepülő-világbajnokságon, arra is szakított időt, hogy az edzőjét szabályosan elküldje a picsába. Később derült csak ki, hogy Olli előző éjjel irtózatosan berúgott, és a szörnyű másnaposság kényszerítette bele a gyalázkodásba. 2008 nyarán aztán a villágkupán ismét alaposan beivott, elkésett egy futamról, emiatt hazazavarták. Hogy aztán otthon ittas vezetéssel bukjon le. Az még erősen kétséges, hogy Olli lesz-e akkora síugró, mint minden idők egyik legnagyobb finn sportolója, Matti Nykanen, ám az kétségtelen, hogy a srác jó úton van.

Matti Nykanen ugyanis nem csak hazája kiváló ugrója volt, hanem egyben a sporttörténelem egyik legemberibb, legszórakoztatóbb és legtragikusabb hőse. Az egy dolog, hogy a nyolcvanas években úgy verte végig a mezőnyt, hogy állítása szerint akár egy rőzseköteggel a hátán is első lett volna, a sáncon kívüli viselt dolgai azonban csak duzzasztották legendáját. Még aktív sportolóként is sokat ivott, visszavonulása után pedig ez vált elsődleges hobbijává. Volt emberölési kísérlete, verte az asszonyt, irtózatosan rossz lemezeket adott ki, közben pedig a finn nyelvet számtalan általa kreált szóval, értelmetlen mondattal és gyönyörűen idézhető aforizmával gazdagította. Legnagyobb klasszikusát talán annak a riporternőnek az arcába mondta bele, aki közvetlenül ugrás előtt kérdezte meg tőle, hogy mire gondol. Általában a pinára, de most előbb ugrom, válaszolta Nykanen, aki ekkor talán józan volt

Nykanen persze még Finnországban, az alkoholtól vizenyős búzakék szemek hazájában is extrém eset, ám akadnak követői. Kimi Raikkonen fejre esése a jachtjáról viszonylag közismert, ám a finnség igazi megtestesítője pilótaként mégiscsak nagy elődje, Mika Hakkinen volt. A Forma-1-es versenyző, akiből mindig áradt a melankólia, aki soha nem egészen világos okokból kifolyólag gyakorlatilag a csúcson előbb szüneteltette, majd később teljesen beszüntette karrierjét. Ha nem lett volna olyan fene sikeres előtte, érthetetlen elkallódásáról maga Aki Kaurismaki is forgathatott volna valami keserédes filmet. És mit szóljon az ember a finnek valaha élt második legjobb síugrójához, Janne Ahonenhez, akinek az imidzse elsősorban arra épült, hogy soha, de még négysáncverseny-győzelem után sem mosolygott?

A legjobb a finn sportolókban azonban nem az, hogy milyen szórakoztató fejek, hanem hogy milyen sokan és milyen sokféle sportban viszik milyen sokra. Igaz, a legnépszerűbb sportágakban nem ők a legjobbak, bár Jari Litmanent azért meg kell említeni, mint a focistát, aki talán a legkevesebb istenadta tehetséggel tudta magát beverekedni három európai nagycsapat csatársorába is. Finnországnak hiába van csak alig több mint feleannyi lakosa, mint Magyarországnak, mégis mindössze tizenöttel kevesebb érmet nyert az olimpiák történetében, és a közhiedelemmel ellentétben ezek nagyobbik része bizony nem téli játékokon született. Voltak természetesen téli hőseik is, a minden idők egyik legszorosabb olimpiai versenyét elveszítő nagyszakállú Juha Mieto, akiről még vicces paródia is létezik, vagy Marja-Liisa Hamalainen, a szarajevói olimpia legnagyobb alakja, akinek a neve nélkül elég nehéz volt rendes sportműsort rendezni a nyolcvanas években.

A finnek érthetetlen módon egészen különleges sportportfólióval rendelkeznek. A ralisaik sikereit még le lehet vezetni abból, hogy otthon hagyományosan sokat kell közlekedniük erdei utakon, de az egy főre jutó aránytalanul sok Forma-1-es futamgyőzelem már teljességgel érthetetlen. És vajon miért kezdtek el a XX. század elején a finnek közép- és hosszútávfutni? Miért ők szaladtak a világon a legsikeresebben az afrikaiak színre lépése előtt? És miért pont a gerelyhajítás lett a nemzeti sportjuk, és nem mondjuk a diszkoszvetés?

Néhány kínos esetet leszámítva (2001-ben lebukott a komplett sífutó-válogatott, Lasse Virenről a hetvenes években pedig az isten sem mosta le, hogy rendszeresen vérátömleszt) a finn sportolók csak a pályán kívül balhéznak. Szurkolóik is híresek példás és sportszerű magaviseletükről, Helsinki nem véletlenül rendezhet annyi világversenyt a legkülönbözőbb sportágakban. Amint elolvad a hó, vagy beülök egy finn dingibe, vagy meghonosítom a Pesapallót.