A jegyzetfüzetes ember

2009.05.25. 15:48

Mindig úgy néz ki, mint akit skatulyából húztak ki, a haja hajnali háromkor is tökéletesen be van lőve, akkora a pofája, mint Bilardónak megszorozva Trapattonival, és két mondattal szíven tudja szúrni a legnagyobb mellényű újságírót is. A futballszerető nagyközönség jelentős része engeszthetetlenü gyűlöli, különös tekintettel volt csapatainak szurkolóira, viszont kétség sem fér hozzá, hogy korunk egyik legnagyobb edzője. Nyilván mindenki rávágta már, hogy kiről van szó. Nem, természetesen nem José Mourinhóról, az ő edzői kvalitásaihoz azért még férnek kétségek. Hanem Louis van Gaalról, aki jelenleg az AZ Alkmaar alkalmazottja, jövőre viszont már a Bayern München kispadján fog ülni.

Mivel nincsenek világos mérőszámok, azt eldönteni, hogy ki a nagy edző, nem olyan könnyű feladat. Jó, Sir Alex Ferguson esetében nem olyan nehéz. Na de például Mourinho, aki a Portóval szép sikereket ért el, viszont azóta a világ minden pénzével is csak angol bajnokot tudott csinálni a Chelsea-ból, az Interrel pedig olyan bajnokságot nyert meg, amelyben az ellenfelek átlagéletkora 62 év, szóval ő akkor mi? Ez így szándékosan provokatív, de az üzenet hátha átmegy. Ha egy játékos jól szerepel egy igazi nagycsapatban, azzal egyértelművé teszi, hogy ő bizony nagy játékos. Egy edzőnél azonban ez nem feltétlenül van így. Sőt, ő minél kisebb csapattal éri el a sikereit, annál jobb szakembernek számít.

Az AZ Alkmaarral idén holland bajnokságot nyerő van Gaal azon kevés edzők közt van, akik nagy- és kiscsapatokkal egyaránt értek el sikereket, ráadásul egészen szokatlan módon az utóbbiakkal később. Igen diszkrét játékosi karrier után Leo Beenhakker mögött másodedzőként dolgozott az Ajaxnál, és amikor főnöke Madridba igazolt, hirtelen Európa egyik legjobb csapata és talán legokosabban vezetett klubja hullott az ölébe. Van Gaal ki is használta a lehetőségeit, az ő keze alatt olyan játékosok nőttek fel, mint Bergkamp, Kluivert, van der Sar, Seedorf és Davids. Ennek a generációnak a legnagyobb teljesítménye a BL 1995-ös elhódítása volt, a következő évben pedig olyan közel jutottak a duplázáshoz, mint addig és azóta se senki: a döntőben csak tizenegyesekkel kaptak ki a Juventustól. Ilyen sikerei még a Van Basten- és Rijkaard-féle csapatnak sem voltak.

Az 1995-96-os BL azért is emlékezetes magyar szempontból, mert bizonyos körökben azóta szokás van Gaalt utálni. Az Üllői úti 1-5 után az Ajax edzője megemlítette, hogy ő még nem nagyon találkozott olyan mennyiségű és minőségű rasszista taplósággal, mint ami a Ferencváros számos drukkere felől ömlött a játékosaira. A reakció klasszikusan magyaros volt: egyrészt annak sulykolása, hogy bántanak minket már megint, másrészt pedig hogy de hát máshol is huhognak. A Fradi szurkolói ezzel legalább annyit elértek, hogy az elsők közt álhattak be a van Gaal-gyűlölők később egyre gyarapodó táborába.

Van Gaalt ugyanis valóban elég könnyű utálni. Szemben Mourinhóval, aki ha akar, tud ám mézesmázosan dorombolni bírók, klubelnökök, UEFA-hatalmasságok és újságírók fülébe, az irtózatos sajtfejével a nyakas holland alaptípusát megtestesítő van Gaal képtelen bármiféle kompromisszumra. És ennek ott itta meg a levét, ahol a legnagyobb lehetőséget kapta. Ameszterdamból a Cruyff óta a következő holland messiást váró Barcelona szerződtette, és hiába halmozta a sikereket, végül a hátsó ajtón kellett távoznia, de ott is csak az éj leple alatt, rendőri biztosítással. Mindjárt az első szezonban megnyerte a bajnokságot és a kupát, ilyen duplázásra negyven éve nem volt példa Katalóniában, aztán a következő szezonban duplázott a ligában. Ezután egy sikertelen év következett, ami az európai kudarcokkal együtt elég is volt ahhoz, hogy van Gaalnak le kelljen lépnie. Pedig ha az utolsó szezonjában a közvélemény nem az akkori sztár, Rivaldo mellé áll, aki közölte, hogy ő bizony nem hajlandó balszélen játszani, mert csak középen szeret, akkor van Gaal talán tudott volna mit kezdeni a csapattal. Amelybe egyébként ő hozta fel az utánpótlástól Xavit és Puyolt. A hollandot Barcelonában szinte mindenki gyűlölte, összecsapásai a katalán újságírókkal, amelyekhez borzasztóan nevetséges spanyoltudását használta, a mai napig legendaként keringenek a Youtube-on.

A barcelonai kaland után jött az edzői karrier egyetlen igazi kudarca, amikor nem sikerült kijuttatnia a holland válogatottat a 2002-es vébére. Ezután még következett egy teljesen bizarr újabb barcelonai kaland, amely fél szezont sem ért meg, és a klub történetének egyik legkomolyabb válságával végződött. Igaz, itt nem van Gaal volt annyira a hibás, mint a futóbolond elnök, Joan Gaspart, és annyi pozitívuma mindenképpen volt, hogy a jó szemű, a sokmilliós igazolások helyett inkább a hazai tehetségekben hívő holland ezúttal Andres Iniestát hozta fel a felnőttcsapathoz.

2005-ben van Gaal ahhoz az AZ Alkmaarhoz igazolt, ahol már játékosként is megfordult, és szép lassan nekiállt a három holland nagy, az Ajax, a Feyernoord és az Eindhoven uralmát megtörni. Ez majdnem nagyon gyorsan sikerült, ha a 2006-2007-es szezon utolsó fordulójában nem kapnak ki, bajnokok lehettek volna, nem harmadikok. A következő szezon nem sikerült olyan jól, és van Gaal csak a játékosok könyörgésének hatására volt hajlandó egyáltalán a klubnál maradni. Viszont ha már maradt, idén nyomasztó fölénnyel végre sikerült is megnyernie a holland bajnokságot.

Érdekes lett volna megnézni, mire megy ez az Alkmaar a Bajnokok Ligájában, de van Gaal érthető módon inkább kapott a lehetőségen, hogy ismét igazán nagy klubnál dolgozhasson. Beckenbauer, Uli Hoeness és Rumenigge ugyan az utóbbi néhány szezont alaposan elrontotta, annyira viszont azért értenek a focihoz, hogy tudják, a Bayern Münchennek most pont egy van Gaal-típusú edzőre van szüksége. Az persze nem biztos, hogy a holland egyedül elég lesz ahhoz, hogy a német foci nagyon súlyos gondjait mind megoldja, hiszen ezek alapvetően üzleti természetűek (elsősorban a klubok tulajdonosi szerkezetét szabályozó nevetséges rendeletek), de arra talán elég lehet, hogy az ország kétségtelenül legtöbbre hivatott csapatát visszajuttassa az európai élvonalba.

Van Gaal nem minden csapatával játszott ugyanúgy. Az Ajaxban és a Barcelonában voltak elég jó játékosai ahhoz, hogy a holland tradíciókat követve mindent a labdabirtoklásra, az egységes csapatmunkára és a bámikor, bárhol bevethető játékosokra épített. Talán nem véletlen, hogy Pep Guardiola, aki Cruyff és van Gaal keze alatt is játszott, máig állítja: ő a 95-ös Ajaxnál jobb csapatot nem látott, és senkivel sem tudott úgy beszélgetni a fociról, mint van Gaallal. Az Alkmaar szerényebb lehetőségeivel ilyen játékra nem volt lehetőség, így, főleg a nagyobb csapatok ellen, maradtak a gyilkos kontrák. Ami viszont minden van Gaal-csapatban közös volt, ami igazán nagy edzővé teszi őt, és amiért valószínűleg be fog válni a Bayernnél is, az, hogy mindegyik úgy működött, ahogy a legidegesítőbb sportújságírói közhely mondja: mint egy jól olajozott gépezet.

Ezt a gépezetest gyakran szokás elsütni, van Gaal esetében viszont kivételesen igaz is. Azon kevés fociedzők között van, aki soha nem szégyellt a kispadon jegyzetfüzetébe folyamatosan írogatni. Saját bevallása szerint elsősorban azokat a hibákat írja fel, amelyeket a csapat az előre megbeszélt taktikához képest követ el. Ez sokaknak felesleges szőrszálhasogatásnak és beteges kényszernek tűnhet - Barcelonában sok vicc volt arról, hogy valójában mit is jegyzetel van Gaal -, ám az a helyzet, hogy pont ennek a vezénylő tábornoki hozzáállásnak volt köszönhető, hogy 95-ös Ajax sokszor 3-4-3-as felállásban tudta végigverni Európát. Abban a taktikai formációban, amelyben mindenkinek tökéletesen kell tudnia a dolgát, hibára nincs lehetőség, a labdát pedig irtózatosan gyorsan kell járatni. Ez a hozzáállás két nagy csapatnál már bevált van Gaalnak, és most figyeljünk majd oda a harmadikra is. Idén lehetett a Bayern szerencsétlenkedésén utoljára röhögni.



  • Hírek
  • Hírek