Az utolsó másodperc királya

Pontosan egy másodperc volt hátra az Orlando Magic–Cleveland Cavaliers keleti főcsoportdöntő második meccséből, amikor a Magic török játékosa, Hedo Turkoglu kosarával kétpontos előnyt szerzett csapatának. Turkoglu zseniálisan oldotta meg az edzője által rábízott feladatot, a lehető legkésőbbre hagyva a találatot. Egy másodpercnél tovább nyilván nem merte feszíteni a húrt, ennyi idő alatt viszont a Cavs nem lehetett képes az egyenlítésre.

Turkoglu és a Magic pechére a Cavsben játszik a világ talán legjobb kosarasa, LeBron James, akinek egy másodperc is bőven elég bármire. A Cleveland időkérése után a bedobást James kapta fél méterrel túl a hárompontos vonalon. Amint a kezébe került a labda, felugrott, magasabbra emelkedve a felé vetődő védőnél, és azonnal el is eresztette a dobást. Miközben a labda a levegőben szállt, megszólalt a meccs végét jelző duda, ettől viszont a halálosan pontos hárompontos még érvényes, nyert a Cavs, örömtűz.

Nem James volt az első a kosárlabda és úgy általában a sport történetében, aki az utolsó pillanaton is túl tudott megnyerni egy mérkőzést, az ilyen hőstetteteket azonban lehetetlen megunni. Amikor a klasszis nemhogy nem roppan össze a felelősség súlya alatt, hanem csak még jobb és erősebb lesz tőle. Amikor neki kell kikaparnia a gesztenyét, csak egyszer próbálkozhat, és olyan megoldást választ, amilyet földi halandó nemhogy ilyen éles helyzetben, soha a büdös életben nem tudna megcsinálni.

Az ilyen fantasztikus teljesítmények relatíve gyakoriak a kosárlabdában, mert itt tiszta időre meg a játék, az utolsó másodperc pedig, szemben mondjuk a bírótól függő focival, valóban az utolsó másodperc. Michael Jordan is híres volt a buzzer beaterjeiről, a műfaj legnagyobbjának pedig Christian Laettner még főiskolásként bemutatott mutatványát szokás tartani. Az én kedvencem a kategóriában a kis szerencsével hamarosan minden idők legjobb európai kosarasává érő, jövőre már az NBA-ben szereplő Ricky Rubióhoz fűződik. A katalán játékos az U16-os EB döntőjében a felezővonalról, három ellenfél közül volt képes betalálni a legutolsó pillanatban.

Vannak jó focipéldák is. Beckham görögök elleni szabadrúgása, Rivaldo legendás, BL-t érő ollózása a bajnokság utolsó fordulójának utolsó percében. Statisztikát ilyesmiről nehéz készíteni, de a jelek szerint bár néha a sport napszámosai is képesek meccset eldönteni az utolsó pillanatban, ez általában az igazán nagy klasszisoknak szokott sikerülni.

És vajon miért? Erre igen könnyű válaszolni, hiszen mivel fogalmunk sincs az igazságról, mindenki kedvére spekulálhat. Ahogy nincs sok értelme tizenegyesrúgásokat gyakorolni egy vébédöntő előtt, hiszen a pszichológiai terhet lehetetlen edzéskörülmények közt modellezni, ugyanígy lehetetlen megtudni, mi játszódik le egy profi sportolóban ilyen éles helyzetben. Valószínűleg akkor sem jutnánk sokra, ha valamelyik nagy sztárra egy nagy meccsen ötven mérőműsszert lehetne rászerelni, az agyhullám-analizátorig bezárólag.

Az én elméletem annyi, hogy ezek az elképesztően zseniális csávók azért tudják berúgni/bedobni, amikor már muszáj, mert el tudják magukkal hitetni, hogy tényleg az életük függ tőle. Ha nem sikerül, akkor kész, meghalnak. Éppen azért lettek ekkora klasszisok, mert a sportot ilyen teljesen zsigeri, darwini szinten tudják átélni. A győzelem élet, minden más pedig halál. Életveszélyben mindenki felül tudja múlni a saját legjobbját. Ezért sikerülhetett LeBron Jamesnek az utolsó másodpercben, és ezért sikerülhetett a többieknek. Mert nem ésszel és szívvel játszanak csak, hanem ösztönből is, és ha az parancsol valamit, akkor a test és a lélek kénytelen teljesíteni. Cáfoljon, aki biztosan másképp tudja.