Lázár, Olimpia
-2 °C
3 °C

Hajózni szükséges, élni nem muszáj

2009.08.13. 21:53 Módosítva: 2009-08-13 21:53:45
Egyedül kerüli meg a földet apró, mindössze hatméteres tavi vitorláshajójával a 27 éves Méder Áron, aki már három éve van úton, szeptember elején érkezhet haza. A székely származású fiatalember maga spórolta össze a pénzt az útra, amelyet először kétévesre tervezett.

Méder Áron, a huszonhét éves budapesti fiatalember nem tartja magát sem őrültnek, sem megszállottnak, amiért hatméteres tavi vitorlásával nekivágott, hogy megkerülje a földet. Kétéves előkészítő munka, hajóépítés, szervezkedés után 2006 szeptemberében indult útnak Szlovéniából, és valamikor szeptemberben érkezik vissza eredetileg kétévesre tervezett útjáról.

A villamosmérnök végzettségű Méder egy hosszú imához hasonlítja útját, azt mondja, elsősorban azért megy, mert szeret vitorlázni, és aki annyi időt tölt a vízen, mint ő, annak egy idő után szöget ütnek a fejébe a földkerüléssel kapcsolatos gondolatok. 1970-ben épített hajóját, a Carinát Svájcból hozták be, azonnal beleszeretett, és nekilátott, hogy édesapja segítségével olyan vitorlássá erősítse, amellyel elindulhat.

Nagyobb mértékben családi, kisebben szponzori segítséggel, valamint összespórolt pénzéből végül csaknem három éve vitorlát bontott. A legszükségesebb felszereléseken kívül semmire nem volt pénze, de ahogy honlapján fogalmazott „a vándort az út is eltartja”. Úgy tervezte, hogy hosszabb megállóhelyein majd dolgozik, hogy ki tudja fizetni a kikötőpénzt, és fenn tudja tartani magát.

Méder úgy véli, teljesen igaz a latin mondás, miszerint hajózni szükséges, élni nem muszáj. A fiatalembert támogatta tervében családja és barátnője, tapasztalt tengerész lévén csak attól tartott, hogy borulékony kis hajóját nem veszik észre az óceánon közlekedő uszályok, és azoknak már az orrhulláma is elsüllyesztheti a Carinát.

Az autopilotja egyetlen percre sem működött, úgy kelt át az Atlanti-óceánon, hogy napi tizenkét órán át kormányoznia kellett a hajót. Éjszakára nagyjából rögzítette a kormányt, de így is jóval tovább tartott az átkelés, mint tervezte. A kétévesre tervezett út előbb a hajó javítása miatt tolódott ki, majd egy motorhiba miatt későn érkezett Fidzsire (úgy kellett partra vontatni a viharvert Carinát), és a hurrikánszezon közeledtével már nem lett volna biztonságos továbbindulnia.

Édesapja segítségével több ponton is szárazdokkba került a hajó, hogy el tudják végezni a szükséges munkálatokat, de a magyar hajóstársadalom is segített, ahol tudott, így a fokozatosan jelentkező gondok ellenére egyre közelebb jut célja teljesítéséhez, most a görög szigetek között jár.

A hajó szűk fülkéjében (a Carina olyan kicsi, hogy a nagyobb tengeri halak vezérhalnak nézik, és rendszerint a nyomába szegődnek) szinte semmi hely sem jut élelmiszereknek, a tartós ételek mellett Méder a kifogott halakból készít ennivalót magának. „Csinálok halászlét, kisütöm simán, vagy pörköltet főzök. Próbálom variálni, hogy ne unjam meg, de azért mire partot érek valahol, általában már nem kívánom a halat.”

Bő egy hónapon múlva véget ér Méder Áron hároméves kalandja, amitől előtte maga sem tudta, mit várjon. Önmaga megismerése, korlátainak felismerése, és a vitorlázás szeretete mellett arra volt kíváncsi, mit tanít az életről egy ilyen utazás. Az biztos, hogy a hajónaplójából idézett mondatot nem sokan írhatnák le magukról. „53. nap: Huszonhét éves vagyok. Kint a vízen ünneplem! Egy órakor nekiindultam az Atlanti-óceánnak.“