A nemzeti lobogóba tekert klubszeretet

2009.08.24. 09:48

Augusztus és május között egy rövid (nálunk hosszab) téli szünet beiktatásával minden rendes ember a futballstadionokban tölti hétvégéit. Kimegy, mert van egy csapata, amelyet szeret, amelyért rajong, és buzdítani akarja abból a kényszerképzetből kiindulva, hogy ha hangosan kiabálja azt, higy Cívisváros, olléollé, akkor a bohócliga sztárjai jobban szaladnak majd.

A szurkoló nem feltétlenül normális, de a szurkolás és a klubszeretet nem is erről szól, hanem az összetartozásról, meg a nagy ügyről, amiért mi mind közösen, és így tovább. Ilyenkor, mármint amikor a Fradi a Zetével, a Loki a Diósgyőrrel meccsel, a nép nem azért megy ki a stadionba, mert magyar, és nem azért üvölti, hogy hajráfradi, mert a hazaszeretet felbugyog a meccset valamelyest elviselhetőbbé tevő Borsodin át. És nem azért szidalmazza az ellenfél szurkolóit és játékosait, mert azok nem magyarok, még akkor sem, ha netán tényleg nem azok.

A magyar szurkoló azonban, ha eljön augusztus, és kupacsapataink kilépnek Európa színe elé, már nem fradista vagy lokista, hanem hirtelen MAGYAR lesz. Közös ellenséget lát az észt vagy a svéd ellenfélben, kurvaanyádat, mocskos bolgár, üvölti a tévé előtt, amikor a MI fiunkat, a francia középcsatárt felrúgja az ellen védője.

Az átlag magyar szurkoló – az átlag brit vagy olasz stb. rajongóval ellentétben – ugyanis csak addig foglalkozik a klubhűséggel és klubszeretettel, míg az lokálisan jelenik meg, míg a szomszédvár az ellen. De ha az a csapat, amelynek a szurkolóit gumicsizmás kondásnak titulálta a szombati bajnokin, ott áll a Nagy Lehetőség Kapujában, a zöld-fehér mellé megmagyarázhatatlanul odafesti a pirosat is, és MAGYAR lesz belőle, akinek a lokista középpályás és a honvédos csatár is sajátja, akkor is, ha az egyik hondurasi, a másik ghánai.

Ezt a fajta szurkolást soha nem értettem meg, mert engem Debrecen-szurkolóként (amihez nem feltétlenül tartozik hozzá az, hogy a Cívisvárosban születtem) a Ferencváros vagy a Nyíregyháza – de akár felhozhatnám itt az Újpestet is, vagy bármelyik magyar csapatot – soha, semmilyen szinten nem érdekelt. Nem örülök annak, ha az egyik megveri a másikat a bajnokságban, csak akkor, ha ebből az én csapatom hasznot húz. Nem ünneplem őket, ha bajnokok lesznek, leszarom, ha megnyerik a Magyar Kupát. Akkor miért kellene drukkolnom nekik az albán kupagyőztes ellen? Miért örüljek annak, ha – most átmegyünk sci-fibe – megnyerik mondjuk a Bajnokok Ligáját? Miért jó az nekem és a csapatomnak?

A klubszeretet egy igazi szurkolónak mindennél fontosabb. Más, fejlettebb futballkulturával rendelkező országban egyszerűen elképzelhetetlen, hogy egy BL-meccs nemzeti ügynek számítson – mert egyszerűen nem az. Ez egy klub és szurkolói belügye és sikere, nem fog a Milan BL-győzelmének örülni a Juve tábora, és soha nem fordulhat elő, hogy egy Manchester-fan tiszta szívből örülne a Liverpool BL-győzelmének. Liverpool híres szülötte, Wayne Rooney – aki a város másik csapatában, az Evertonban lett futballista, és most éppen a M. Unitedet erősíti – azt bírta mondani a Pool 2005-ös BL-győzelme után, hogy szó szerint rosszul lett tőle, kiment hányni. Egy Barcelona-drukker sem fog az utcán örülni hófehér mezben, ha a Madrid megnyeri a BL-t (nem fogja), és a német szövetség elnöke sem fog a Stuttgart-játékosokhoz törleszkedni, ha netán túljut a csoportkörön.

Ez nem nemzeti ügy. Ne vegyük el azoktól, akik megszenvedtek érte, ne akarjunk már részesei lenni egy sikernek, amiért nem dolgoztunk meg, bármennyire képletesen is lehet ezt érteni. Ott a saját csapatunk, foglalkozzunk azzal. De ha netán mégis szurkolunk a Debrecennek vagy egy másik csapatnak a kupában, akkor a csapatnak drukkoljunk, ne a nemzetnek, mert annak végképp semmi köze ehhez az egészhez.