Óvatosan duhajkodjunk

Amikor 2007 november 6-án, úgy este 11 óra tájékán a zsibbadt Besiktas-tábor elindult kifelé a futball egyik szentélyének számító Anfield Roadról, nem sokan értették közülük, hogy mi az isten történt kilencven perc alatt. A török szurkolók úgy érkeztek a liverpooli stadionba, hogy egy csendes ikszre jók lesznek, vannak ügyes futballistáik, akik tudják színezni a játékot, erőtől duzzadnak; a hazaiak az első három meccsből mindössze egy pontot szereztek, nincsenek formában, és legjobb csatáruk, Torres csak a padon kezdett. Nem mellesleg, a törökországi meccsen a Besiktas 2-1 le is gyűrte őket, szóval minden okuk megvolt arra, hogy bízzanak egy jó eredményben.

Aztán elkezdődött a meccs, és a Liverpool olyan nyomás alatt tartotta a kapujukat, amit egyszerűen nem bírtak ki, a végére teljesen szétestek, és Bajnokok Ligája-rekordnak számító nyolcgólos vereséggel távoztak. Az történt ugyanis, hogy az előzetesen padlón levő, formán kívülinek tartott ellenfél olyan tempót diktált kilencven percen keresztül, amivel a törökök nem bírtak. Hogy úgy mondjam, szétfutották őket. Pedig a fekete sasokról nem lehet elmondani, hogy ne lenne nemzetközi tapasztalatuk, a magyar bajnokságnál legalább hatszor erősebb törökben játszanak hétről hétre, keretük fizikálisan abszolút felkészült, profi játékosokból áll, és ez sem volt elég ahhoz, hogy megállítsák a vörös hengert.

A Loki szerdán este az Anfield Roadon lép pályára a formán kívüli Liverpool ellen. Első négy bajnokiján a Premier League tavalyi második helyezettje menten kapott hét gólt, az Aston Villa otthon verte el őket, a két győzelem a Stoke és a Burnley ellen született, valljuk be őszintén, nem olyan csapatok ellen, akiktől megremegnek a lábak világszerte. Torres nem találja a góllövő cipőjét, a középpálya Xabi Alonso távozása óta nem az igazi, a védelmük gyenge lábakon áll. Nem egy debreceni szurkolótól hallottam mostanában, hogy most itt a lehetőség valami nagyot alkotni, megmutatni a cívis virtust, önfejűségből eleve jelesre szoktunk vizsgázni, legyünk konokul eltökéltek, és hozzunk el egy pontot Liverpoolból.

Hozzunk, persze, Isten látja lelkem, Liverpool-Loki kettős szurkolóként szülővárosom csapatának szorítok, hiszen ők voltak az elsők, ők szerettették meg velem ezt a sportot még valamikor 1976 környékén, a Liverpool második helyre szorul ebben az összehasonlításban. A piros-fehér szemüveget levéve azonban pár nagyon fontos dolgot meg kell állapítanunk. A svéd és a bolgár bajnok ellen mutatott, néhol igen érett és határozott, máskor pedig ad hoc és kapkodó játék, és főleg az a tempó, amivel jelenleg a magyar bajnokcsapat futballozik, ezen a szinten nem lesz elég.

Ne támasszunk olyan elvárásokat a Loki játékosaival szemben, - akik közül jó, ha öten vannak, akik ilyen sebességgel futballozó csapatot már láttak közvetlen közelről - amiket azok nem tudnak teljesíteni. Drukkoljunk, hogy sikerüljön, de ne felejtsük el a Besiktas példáját sem. És ha netán beleszaladunk a késbe, akkor ne kezdjük el temetni a magyar bajnokot, mert nem szabad. Felfoghatatlan különbség van a világ labdarúgásának élvonala és a hazai pontvadászat között, és ez nem csupán anyagi, vagy tudásbeli, hanem mentális különbség is.

Egy súlyos vereség után a magyar futballista általában lélekben is megtörik, márpedig ezt a luxust a négy fronton is érdekelt Loki egyik labdarúgója sem engedheti meg magának. Én akkor is rekedtre fogom magam üvölteni, és meg fogom tapsolni a csapatot, ha kikapnak három, ne adj isten nyolc góllal. Mert eljutottak oda, ahová nem sokan tudnak, és ezt is tudni kell értékelni.