Végy egy buta, lábadozó kokainistát

Először is szeretném megnyugtatni a sajnálatosan népes hazai rajongótábort: Argentína ki fog jutni a 2010-es focivébére. Lehet, hogy lesz egy meredek pótselejtező Mexikó vagy az amerikaiak ellen, de a végén csak ott lesznek Dél-Afrikában. Teljes szétesésről tehát szó sincs, viszont amit Maradona szövetségi kapitánykodása alatt ez a csapat bemutat, azzal azért érdemes foglalkozni, mert nagyon tanulságos.

A tanulság pedig Murphy törvényének kitekerésével röviden annyi, hogy minden focicsapatot el lehet rontani. Nincsenek kívételek. Nem számít, milyen az emberanyag, Messi, Agüero, Tévez, Milito, Zanetti és a többiek. Argentína igazán tudhatná ezt: ez az az ország, amely a 19. század végén még a leggazdagabb volt a világon, a következő száz évben viszont megfeszített munkával, több teljes összeomlás segítségével küzdötte le magát oda, ahol most van. Teljes idiotizmussal a legjobb adotságokból is lehet szemétdombot építeni.

A legkevésbé Maradona tehet erről az egészről. Na jó, a játékosok talán még kevésbé. Maradonának a jóisten egyetlen dolgot adott, a labdarúgás varázslatát. Ahogy az utóbbi huszonöt évben világosan kiderült, ő aztán minden egyébhez tök hülye, az egészséges életmódtól kezdve a tévés műsorvezetésig. Hát hogy a fenébe lenne pont edzőnek jó? Az egy sokkal bonyolultabb szakma. Szegénynek még ahhoz sem volt elég esze, hogy megérezze, egyetlen módon tudja lerombolni a saját szobrát, ha sportvezetői állást vállal a saját hazájában.

Nem Maradona az első nemzeti hős, aki belelép ebbe a kátyúba. Néhány éve Hriszto Sztojcskov volt az, aki focista pályafutása után megpróbálkozott hazája válogatottjának kispadjával, hogy aztán hónapokon belül hülyét csináljon magából, és Szófiából egészen egy dél-afrikai középcsapatig meneküljön. Maradona azonban még speciálisabb eset, mivel nincs a világon még egy focista, sőt sportoló úgy általában sem, aki annyire egybeforrott volna egy teljes nemzet önbecsülésével, mint ő az argentinokéval. A csúnya, dagi, rosszul öltözött és csóró kissrác azzal, amit a pályán tudott, simán vált egy olyan nemzet szimbóumává, ahol minden mindennek az ellenkezője, vagy legalábbis mindennek az ellenkezője szeretne lenni.

Nem Maradona hát a hibás, amiért elhitte magáról, hogy ha a pályán meg tudta verni a világot, majd a kispadról is képes lesz ugyanerre. Hiszen ő a valaha volt egyetlen focista, aki teljesen egyértelműen egyedül tudott megnyerni egy világbajnokságot, ráadásul az egyetlent, amelyet hazája nem fondorlatos csalásokkal, egy ocsmány katonai diktatúra machinációinak eredményeként nyert. A szomorú inkább az, hogy volt egy rakás sportvezető, valamint egy teljes nemzet is, amelyik azt hitte, hogy ez menni fog. Hogy egy nulla edzői tapasztalattal rendelkező, butuska ex-kokainista nem csak egy Bolíviát vagy egy Paraguayt, de még egy Brazíliát is képes lesz megverni. Utólag persze könnyebb mindent Maradonára kenni, aztán meglepődni, ha szerencsétlen, megint nyomni kezd. Azt beismerni, hogy mindannyian idióták vagyunk, akik direkt nem használták az eszüket, hanem a múltra, az isteni gondviselésre és a velünk biztosan mindig kegyes sorsra bízták a nemzet labdarúgását, nyilván Argentínában is nehéz.

Lehetne arról is írni, persze, hogy Maradona rosszul végzi a rábízott feladatot, de nem ez a lényeg. Hát hogy a fenében tudna megszervezni egy csapatot egy olyan játékos, akinek egész pályafutása során gyakorlatilag nem volt szüksége a másik tíz emberre? Akinek mindig csak annyi volt a feladata, hogy oldja meg, mert úgyis meg tudja oldani? Nem csoda, hogy most olyanokat nyilatkozik, hogy itt az ideje Messinek fiúból férfivé érnie, és a vállán cipelnie a csapatot. Mondana ilyet Ferguson? Mourinho? Del Bosque? Guardiola? Guardiolát egyébként azért is szerencsés felemlegetni, mert tökéletesen példázza, hogy általában milyenek azok a nagy játékosok, akikből nagy edzők is lesznek. Jellemzően olyanok, akiknek már a pályán is az volt a dolguk, hogy osszák a zsugát, akiknek az eszükön kívül semmilyen különleges tehetségük volt ehhez a játéjhoz. Jó, Cruyff ellenpélda, Matthäus meg a másik irányból, de az általános tendencia igenis ez.

A legszomorúbb Maradonára és egész Argentínára nézve ebből az egész történetből az, hogy eddig viszonylag jó érveik voltak a Maradona vs. Pelé vitában, aminél fontosabb kérdés azon a kontinensen nem nagyon van. Mostantól viszont a brazilok már az idők végeztéig mondhatják, hogy az ő királyuk ugyan szintén sok hülyeséget beszél, de legalább nem juttatta a nemzeti tizenegyet a tönk szélére. Hát megérte ebbe az egészbe belevágni egy olyan országban, ahol egyébként jó edzőből is alig van kevesebb, mint jó játékosból?